A karácsony előtti szombat estén, 1721-ben, a norfolki Northreppsben négy harangozó, miután befejezte a harangozást, visszavitte a templom kulcsát a sekrestyés házába. Ahogy beértek a konyhába, ott találták George Bearfootot, a szomszédos plébánia lelkészét az asztalnál ülve, aki meghívta őket egy kártyapartira, amit késő estig játszottak pénzben és „erős italban”.

Egyikük szerint „Mr. Bearfoot nagyon sokat ivott, és mire végeztek, igencsak felöntött a garatra. Arról győzködte őket, hogy maradjanak és játsszanak tovább, de ők a késői órára és a vasárnap közelségére hivatkozva nem maradhattak.” Egy másik harangozó arról számolt be, hogy Bearfoot olyan részeg volt, hogy nem tudott felszállni a lovára, és „legalább százszor, minősíthetetlen módon káromkodott”. Más falusiak később mesélték, hogy Bearfoot gyakran nem jelent meg a templomban, mert másnapos volt, és sűrűn elmulasztotta a hitoktatást.

Bearfoot cselekedeteiről azért szereztünk tudomást, mert később egyházi bíróság elé állították templomi részegség miatt. Ez az ügy azonban csupán egy a több mint 50 közül, amelyeket 1570 és 1740 között vizsgáltak ki az egyházi bíróságok Chesterben (ami Chestershire-t, Lancestershire-t, az északnyugat-angliai Lake District egyes részeit és Norwich-t foglalta magában), és amelyekben egyházi személyeket vádoltak részegeskedéssel.

Bár ezek a bíróságok sokféle, lelki vagy egyházközségi kérdést érintő üggyel foglalkoztak, például rágalmazással, házassági ügyekkel vagy a végrendeletek végrehajtásával, az esetek jelentős hányadát tették ki a részeges lelkészek elleni perek, amiket legtöbbször a feldühödött hívek kezdeményeztek.

A hatóságok nem vehették félvállról az ittas egyházfikkal kapcsolatos vádakat. Az 1603-as angol egyházi törvények megtiltották, hogy egyházi személyek „fogadókba vagy ivókba menjenek” (kivéve, ha „halaszthatatlan ügyeket intéztek”), valamint „az ivászatot és dorbézolást, a haszontalan időtöltést éjjel vagy nappal, kártyázást, kockázást, vagy bármilyen más tiltott szerencsejátékot”. A kora újkori Angliában leginkább akkor tekintettek aggodalommal az alkoholistákra, ha az érintett felelt a közösség lelki épüléséért.

George Dobson, a lancastershire-i Whalley lelkésze, egyike volt azoknak, akik nem tudtak ellenállni a csábításnak. 1575-ben Dobsont „közönséges részegnek és sörlovagnak” jellemezték, „amilyen nincs még egy a községben, aki rendszeresen a kocsmában tölti az éjszakát a hozzá hasonlóak társaságában, de egyikük sem múlja őt fölül ivásban, mivel a végére nem tudja megkülönböztetni a feketét a kéktől és teli korsóval a fején táncol – szép dolog ez az ő hivatásában.”

Részegen az árokban

Kétségkívül van valami komikus a kapatos egyházi ember ábrázolásában, amint felbotorkál a pulpitusra és az istentisztelet alatt végig csuklik, amint legutóbbi ivászatának eredménye kiütközik. De ezeknek a dőzsöléseknek a következménye magára az iszákosra nézve is fájdalmas lehetett, a családjáról, elhanyagolt egyházközségéről és a részegen elkövetett szexuális abúzusnak áldozatul esett nőkről nem is beszélve.

Néhány rendszeres tivornyázó láthatóan komoly alkoholfüggőnek volt mondható. John Wythe-t, a suffolki Flixton lelkészét 1690-ben bíróság elé állították, mert rendszeresen olyan részeg volt, hogy „ürülékét a megvetett ágyba tette”, majd „szétmázolta és megkente tojással”; elaludt egy disznóólban és „beesett egy árokba és ott hevert zokogva”.

A kis színes anekdoták mögött tragikus sorsok lapulnak.

Miért jelentettek a részeg lelkészek ekkora problémát a 16., 17. és 18. században? Ez részben a hivatásukból fakadt. Mint a helyi közösség prominens képviselőitől, elvárták tőlük, hogy részt vegyenek a társasági ivászatban a szomszédokkal, valamint nyilvános helyeken is, különösen a halállal kapcsolatos szertartások után. Üzleti ügyekben is gyakran megfordultak a kocsmákban, hogy mesterembereket fogadjanak föl, és ott szálltak meg, ha a gyülekezet ügyében más egyházközségekben volt dolguk. Mivel munkanapjaik (és éjszakáik) jó részében sokszor voltak alkohol közelében, csoda, hogy azok, akik hajlamosak voltak az ivásra, túlzásba vitték?

Az egyházközség által rendezett ünnepek – a karácsonytól a betakarításig – újabb alkalmakat szolgáltattak a lelkészeknek az alkoholfogyasztásra, sőt arra is, hogy ők maguk járjanak elöl az italozásban. Amikor Thomas Newman, a suffolki Little Cornard lelkésze meghívta a szomszédjait karácsonyi ebédre, minden bizonnyal a klerikális vendégszeretet eszményképének érezte magát. Sajnos az időzítése nem volt túl szerencsés. Az ilyen ünnepségek megvetés tárgyát képezték a radikális puritánok szemében, és 1644-ben (az angol polgárháború tetőpontján, amikor ez az incidens a botrányt okozó egyházi emberek számára fenntartott parlamenti bizottság elé került), Suffolk szigorú puritán ellenőrzés alatt állt. Későbbiekben a karácsonyi ünnepségeket is betiltották, mert „utat adnak a testi és érzéki gyönyöröknek”. Tovább súlyosbította a dolgot az utána következő, alkoholtól fűtött hangulatban előforduló pajzánkodás: „Miután eleget ettek és ittak, Newman úr különböző férfiakat és nőket lökött be az éléskamrájába, a férjeik és feleségeik távollétében, aztán bezárta őket és eltűntette a kulcsot.”

Ha figyelmesen olvassuk ezeket a történeteket, látjuk, hogy a szeszesitalok élvezetében elmerülő egyházi méltóságoknak – már amennyiben el akarták kerülni, hogy a szájukra vegyék őket az emberek, illetve az esetlegesen ebből fakadó bűnvádi eljárást – két dologra kellett ügyelniük: hogy ne csússzanak át a „kedélyes” spicces állapotból a merevrészegségbe, illetve gondosan meg kellett válogatniuk az ivócimboráikat.

Rosszindulatú vádak

Érdemes persze némi kritikával kezelni ezeket a sztorikat. Az egyházi dézsmát gyűjtők könnyen az ellenérzések céltáblájává váltak. Egyházközségük számos tagja kétségtelenül lelkesen dobálta rájuk a sarat – akár volt valóságalapja a vádaknak, akár nem. A vallási ellentét a 16–17. században élesedett ki. Az anglikán egyház által kivetett adóktól kezdve a Rómával való szakítás utáni évtizedekben, az 1530-as évek során a puritanizmus terjedéséig, a társadalmi és erkölcsi megújulás követeléséig, valamint a brit és az ír egyház közötti, elhúzódó vallásháborúkig, a klerikusok különösen érzékenyen reagáltak a hétköznapi életében őket ért vádakra.

Amikor valaki egyházi személyt akart hamisan vádolni, a túlzott szeszfogyasztás szinte tálcán kínálta magát. Nem csupán azért, mert az egyházközség tagjai és az egyházkerületi hatóságok komolyan vették a részegesség vádját, hanem azért is, mert az egyházi személyek sok időt töltöttek alkohol közelében, ami azt jelentette, hogy ezeknek a hamis vádaknak az alkoholfogyasztási szokásokból fakadóan gyakran volt némi valóságalapja.

Az ország északnyugati részén legalább két lelkészt vádoltak részegeskedéssel, köztük Cooke-t Northendenben. Ők azt állították, hogy „fanatikusok” és „szektások” által szervezett, összehangolt szakadár összeesküvések áldozatai. Cooke állítása szerint „a vádat nagyon rosszindulatúan fogalmazták meg, és úgy tervezték, hogy kiebrudalják az egyházközségből”. A norfolki lelkészt, William Jacombe-t 1678-ban fogták perbe italozás miatt, és mert módfelett egyetértett a „fanatikusokkal” és nosztalgiával gondolt a II. Károly király trónra kerülése előtti időkre, továbbá azzal hencegett, hogyan prédikált Oliver Cromwell előtt Cambridge-ben.

Bár ezek a perek a korszak lázas politikai klímáját tükrözik, egyúttal a korabeli Anglia változatos regionális és szocioökonómiai viszonyaira is rávilágítanak. Míg a legtöbb kelet-angliai egyházi személyiség diplomával rendelkezett, addig az ország északi részében sok olyan segédlelkész szolgált, aki nem rendelkezett diplomával, és nyomorúságos fizetésből élt. Előfordult, hogy némelyikük nem csupán rendszeres látogatója volt a sörházaknak, hanem üzemeltetett is egyet. 1634-ben William Coates-t, a cumberlandi St. Bees segédlelkészét, aki korábban tengerész volt, azzal vádolták, hogy „tudatlan és tanulatlan”, gyakran maga is részeg és „közönséges részeges erkölcstelen sörháza van…, és meghívta az egyházközség tagjait inni, és olyan sokáig tartotta ott őket, hogy lerészegedtek, verekedtek, vitatkoztak.”

Ezek a történetek elárulják, hogy akadtak lelkészek, akik nem teljesítették a tőlük elvárt feladatot: a helyi közösség társadalmi és vallási vezetését. George Bearfoot, akivel kezdtük, mocskos szájú, erőszakos részeges alak volt (bár fondorlatos praktikák révén 1748-ban bekövetkezett haláláig megtartotta állását). Azt is felfedik, hogy az egyházi személyek kicsapongó viselkedése a napi társadalmi érintkezés folyománya volt. Botlásuk olyan kultúrában gyökerezett, amelyben az egyházközség tagjaitól elvárták, hogy igyon.

A teljes cikk a magyar BBC History 2017. májusi számában olvasható