Bécshez törleszkedő pecsovicsok, jogfeladók, a nemzet sorsa feletti koczkavetők: 150 éves Kossuth Deákot bíráló Cassandra-levele, sőt maga a kiegyezés is, melyet a nagy látnok szerepében fellépő Kossuth sem tudott megakadályozni. Milyen indulatokat váltott ki a kiegyezés, hogy fogadták Ausztriában és a nemzetiségeknél, mit gondol róla ma a történettudomány? Frontvonalak, halálos fenyegetések és politikai marketing 1867-ben.
A kiegyezésnek nincs egyszeri pontos évfordulója; a Magyarország szuverenitását kompromisszumok árán helyreállító folyamat 1867-ben az év folyamán egymást követő fontos döntések sorozatából állt össze, de az igazán szimbolikus pillanatok a 150 évvel ezelőtti késő tavaszi napokhoz kötődtek: május 29-én az Országgyűlés lezárta a vonatkozó törvények részletes vitáját, alig tíz nap múlva pedig magyar királlyá koronázták Ferenc Józsefet.
Az összességében ma általában szükséges kompromisszumnak látott kiegyezés, vagy ahogy akkor hívták, kiegyenlítés, olyan mélységben osztotta meg a magyar közvéleményt, amire addig ritkán volt példa. Ez kulminálódott az 1849 óta emigrációban élő Kossuth Deák Ferencnek írt nyílt levelével, és az arra adott heves reakciókkal.
Legutóbb Áder János bezzeg-1867-ezett köztársasági elnöki újraválasztása alkalmából, amikor a politikai közbeszéd mai romlásával szemben a 150 évvel ezelőtti állapotokra hivatkozott. Áder azt hangsúlyozta, hogy akkor még az ellenfelek is a tisztelet hangján szóltak egymáshoz, lám, Kossuth is barátjának titulálta a bírált Deákot: „Mi nemcsak elvrokonok, de barátok is valánk, a szó nemesebb értelmében, férfi korunk szebb szakán keresztül, midőn még egy irányban haladtunk, a hazafiui kötelesség ösvényén.”
Ezek a Cassandra-levél első sorai, és a nyelvezet valóban erősen különbözik a ma megszokottól. A levél egésze azonban kőkemény nyilvános üzenet volt a Párizsban tartózkodó Kossuthtól, és ez a stílus a korabeli közbeszédben nagyon is erős volt. Kossuth az udvarias kezdés ellenére a végére finoman leárulózza a kiegyezést pártolókat, azzal vádolva őket, hogy elvtelenül feladják a ‘48-ban elért vívmányokat, ezzel pedig a végromlás szélére sodorják az országot:
(...) nemzetünk a jogfeladások sikamlós meredélyén veszélybe, többe mint veszélybe, halálba sodortatik. (...) A jogvisszaszerzés álláspontjáról a jogfeláldozás sikamlós terére jutottál... mi marad még feladni való a nemzet önállásából? (...) Én e tényben a nemzet halálát látom
– írta Kossuth. Deák Kossuth egyik saját gyermekének a keresztapja is volt, de ekkora már messze
távolodtak egymástól. Az emigráns Kossuthtal szemben az itthon maradó Deák évek óta a bécsi udvarral való kompromisszum megteremtésén dolgozott, amire, nem függetlenül a Habsburg Birodalom külpolitikai kudarcaitól (vereség Itáliában, majd Königgrätznél a poroszoktól, mely elfújta a nagynémet álmokat is), magyar szempontból egyre kedvezőbbek voltak a feltételek. Deák 1865-ös húsvéti cikke már konkrét megállapodási tervezetet jelentett „uralkodó és nemzet között”. Az 1867. évi XII. törvénycikk a közös hadügy, pénzügy és külügy révén, a magyar önálló államiság visszaállításával együtt jelentős kompromisszumot jelentett – ez volt az, amit a „nem engedünk a 48-ból” tábora, élén Kossuthtal, vállalhatatlannak tartott.
Az először a május 26-ai Magyar Újságban megjelent Cassandra-levél, melynek címe a veszélyre hiába figyelmeztető trójai királylányra utalt, így fejeződött be: „Tudom, hogy a Cassandrák szerepe hálátlan szerep. De Te fontold meg, hogy Cassandrának igaza volt!”
(...) vádirattal lép fel a közönség előtt Kossuth ellenem és eddigi eljárásom ellen, hogy nevének és multjának súlyát ő is a mérlegbe vesse kárhoztatásomra
– állt Deák válaszában, és Kossuth természetesen valóban tudatosan élt a nyílt levél műfajával máskor is. Az emigrációból nem is volt sok egyéb eszköze a hazai közvélemény befolyásolására, de Amerikában egyébként is célzottan tanulmányozta Kossuth a politikai kommunikációt – emelte ki az Indexnek a kiegyezés korszakát kutató Cieger András történész.
Ez lényegében egy megbélyegző levél, amivel Kossuth nyelvpolitikai karanténba zárta a Deák-pártiakat, lényegében hazaárulónak titulálva őket.
Ezt így értették az egykorúak is. Deák hamarosan névtelen fenyegetéseket kapott, de a Cassandra-levél egyébként is óriási hatást keltett: miután két lap is lehozta, több tízezer példányban röplapszerűen külön is árusították az utcán. Visszaemlékezések szerint többen szó szerint, betéve tudták és azt fejből idézték, mások írástudatlanoknak olvasták fel – mesélte Cieger András. A korábban inkább csak a politikai eliten belül megjelenő törésvonalak ezzel az utcára kerültek, az érzelmileg feszült légkörben a kiegyezést pártolókat pecsovicsnak gúnyolták (a pecsovics a reformkor óta a hatalom elvtelen kiszolgálóját jelentette a politikai szlengben). Ezt Deákék támogatójaként még Arany János is megkapta; hiába akart volna inkább a nemzet költője lenni.
Bár az országgyűlésben nagy többsége volt a Deák-pártnak, amennyire ez utólag megítélhető, 1867-ben nagy társadalmi támogatottsága nem volt a kiegyezésnek, Ferenc József személye különösen nagy tehertétel volt” – mondja Cieger András. Pedig az uralkodó június 8-i megkoronázása az egész kiegyezés csúcseseménye volt, amin szinte a teljes magyar elit részt vett.
Kivéve néhány Kossuth-párti radikális képviselőt, akik még a városban sem akartak lenni, amíg a szerintük tévútra lépő nemzet ünnepelt. Inkább kimentek az akkor még a városhatáron túli Cinkotára egy csárdába búsongani
– mondta a koronázás körülményeiről ifj. Bertényi Iván történész, a bécsi Collegium Hungaricum tudományos igazgatóhelyettese. Még egy, de annál fontosabb hiányzó volt: maga Deák Ferenc, aki puritán emberként sem igazán kívánta, hogy rá irányuljon a közfigyelem.
Kossuth a megengedhetetlen jogfeladáson, az ország szuverenitásának elfogadhatatlan korlátozásán túlmenően azért kárhoztatta a Habsburgokkal való kiegyezést, mert szerinte a középkori eredetű, dinasztikus elvet valló Habsburg Birodalom amúgy is a múlthoz tartozik, a jövő pedig a nemzeti alapon szerveződő államoké; velük kellene hát együttműködni, lehetőleg egy dunai föderáció megvalósításán. Jóslata szerint a kiegyezés ez ellen hat majd:
szomszédainkat ugy nyugat mint kelet felé ellenségeinkké teszi; a nemzetiségi belkérdés kielégitő megoldását, a Horvátországgali kiegyezkedést lehetetleniti, s szemlátomást közelgő európai bonyodalmaknál hazánkat a vetélkedő ambitióknak czéltáblául tüzi ki.
Emiatt a Cassandra-levelet szokás néha hiába figyelmeztető Trianon-jóslatnak is tekinteni utólag, Kossuthot pedig különösen nagy vátesznek, akinek hosszútávon a jelek szerint mégiscsak igaza volt. Lehet, „de erre szokás mondani, hogy hosszútávon mindannyian meghalunk; a tényleges politikai lehetőségeket ez nem tudja befolyásolni” – mondta erről nekünk ifj. Bertényi Iván. A kiváráson túlmenően pedig Kossuth nem nyújtott konkrét alternatívát a Béccsel való megegyezéssel szemben.
Az persze kétségtelen, hogy – mint Bertényi fogalmaz – a nemzetiségi elitek valóban ellenezték a kiegyezést, ők inkább a birodalom többközpontú átalakítását akarták, nagyfokú autonómiákkal. Ekkor még alig voltak elszakadási törekvéseik, alapvetően a Habsburg Birodalmon belül akartak érvényesülni – hiába kapaszkodtak azonban abba, hogy 1848/49-ben ők túlnyomórészt az udvar mellé álltak a magyar függetlenség ügyével szemben, 1867-ben Bécsnek jobbnak tűnt a magyar elittel együttműködni, mint tucatnyi nemzetiségi elitcsoporttal külön-külön egyezkedni.
A kiegyezés azonban Bécsből nézve is nagyon máshogy festett, mint Budáról. Bár osztrák-magyar kiegyezésként szoktunk beszélni róla, valójában azt Ferenc József és a magyar országgyűlési többség egymással kötötte, Ausztriának nem volt beleszólása a lényegi kérdésekbe. A császár 1865-ben Ausztriára nézve fel is függesztette az országgyűlés működését, kifejezetten azért, hogy a megegyezés érdekében félreállítsa az osztrák felet.
Ausztriában nem népszerű a dualizmus, a magyaroknak tett kényszerű engedményként fogják fel, az osztrák parlament kész tények elé lett állítva
– összegzi az ottani jellemző álláspontot Bertényi Iván. Az, hogy Ausztriában mennyire máshogy fogták fel a kérdést, az utólag megszavazott osztrák törvény szövegéből is kiolvasható: míg a magyar álláspont az 1848-as törvényes helyzet helyreállását hangsúlyozta, és azt, hogy Magyarország a közös ügyek ellenére is független állam, az osztrákoknál a fő hangsúly az egységes birodalomra esett, amin belül az ő értelmezésükben a magyar tartomány pusztán szélesebb önállóságot élvezett más tartományokhoz képest.
„Az osztrákok sérelme ezután, hogy a fontos és látványos ügyekben többnyire érvényesült a magyar akarat. Császári és királyi lett az intézmények neve, a közös minisztériumokat közösnek és nem birodalminak hívták; osztrák centralista körökben pedig a legnagyobb fájdalom, hogy k.u.k. hadseregnek nevezik át a közös haderőt” – mondja ifj. Bertényi Iván. (Ahhoz, hogy a dualista rendszer dilemmái hogy néztek ki bécsi perspektívából, érdemes elolvasni az ifj. Bertényi Ivánnal készült interjút Ferenc József uralkodásáról.)
A kiegyezés a saját korszakában, és még elég sokáig Magyarországon is szélsőségesen különböző
megítélések alá esett. Aki a Habsburg Birodalmat Kossuthoz hasonlóan halálraítélt, elaggott rendszernek látta, kétségbeesetten tiltakozott ellene, míg a másik tábor az akadékoskodókat kárhoztatta. A magyar politika fő törésvonala egészen az első világháborúig a közjogi kérdéshez és az azzal összefüggő jelképekhez való viszony volt, de a dualista szerkezetet idővel kimondatlanul is lényegében mindenki elfogadta. A konszolidáció előrehaladtával a merev közjogi ellenállást szorgalmazó, a rendszerrel való mindenfajta együttműködést elutasító Kossuth – mint Cieger András hangsúlyozza – egyre inkább tehertétel lett még az ellenzék számára is, annak ellenére is, hogy Kossuth nevével azért továbbra is választásokat lehetett nyerni.
A magyar történettudományban ma már nem nagyon van vita a kiegyezés általános megítéléséről, elfogadott az a Hanák Pétertől származó formula, mely szerint az „reális kompromisszum” volt. Cieger András személyes értékelése szerint „ugyan a megítélés attól is függ, hogy milyen történelmi távlatot választunk, de ha végignézzük modern kori magyar történelmünket, akkor azt láthatjuk, hogy a dualizmus a leghosszabb ideig fennálló, alkotmányosan működő politikai rendszerünk volt.”
Ha önmagában teljesítménynek gondoljuk azt, hogy egy viszonylagos stabilitást sikerül összehozni, akkor ez dicséretes, és nagyon messze van az árulástól.
Ifj. Bertényi Iván azt hangsúlyozza, hogy „a kiegyezés a politikai elit mostanság ritkán látható bölcsességének megnyilvánulása volt, az ország vezetői megtanultak együttműködni egy másik ország vezetőivel, hatásai összességében inkább pozitívak. Az 1867 utáni fél évszázad alátámasztotta Deákot; a dualista rendszer politikai stabilitást hozott, ami lehetővé tette a modernkori magyar történelem legnagyobb gazdasági növekedését és hatalmas kulturális felvirágzását.”