A bevett válaszok közé tartozik, hogy a korabeli technikával csak szobormerevségű arccal lehetett jó minőségű fotót készíteni a modellekről, illetve, hogy az emberek nem akarták megmutatni borzalmas állapotban lévő fogaikat. (A szintén ebben a korban élt Erzsébet királynéval kapcsolatban is sokan tudni vélik, hogy a Ferenc Józseftől kapott szifilisz miatt kihullott, esetleg csak sárga fogait szégyellve mosolygott ritkán és beszélt összeszorított szájjal, a róla készült festményeken és fényképeken is mindig zárt ajkakkal látható.)

Ezek a magyarázatok nem állják meg a helyüket. Még a modern fogorvoslás és a rendszeres fogmosás elterjedése előtt is sokaknak semmi szégyellnivalója nem volt a fogsorával kapcsolatban. A fényképekhez szükséges expozíciós idő pedig gyorsan csökkent, különösen a mechanikus zárszerkezetek megjelenésével. Mégis mindenki szigorú pedellusként mered a kamerára, még Viktória királynő idején túl is.

A fő ok abban rejlik, hogy a kor emberei a kamerára portrékészítő masinaként, és nem a hétköznapi élet pillanatainak megörökítőjeként tekintettek. Az emberek ugyanolyan formálisan pózoltak a kamera lencséje előtt, mint egy festő vásznához tették volna. A mosolygás valószínűleg eszükbe se jutott. Már csak azért sem, mert vulgárisnak, sőt az őrület jelének tekintették volna, ha valaki így tesz. Ez még régi, arisztokratikus beidegződés volt – amikor az 1780-as években egy francia festő, Marie Louise Élisabeth Vigée Le Brun egy magát mosolyogva ábrázoló önarcképet tett közszemlére egy kiállításon, az „úri társaság” felháborodása nagyobb volt, mintha meztelenül festette volna meg magát.

Lassú változás

Ott volt az ár kérdése is. A digitális fényképezőgépek és kamerás telefonok világában egy felvétel maximum néhány fillérnyi áramunkba kerül, de amikor a képek drágák voltak, a fényképezés komoly dolognak számított.

Jól lehet látni a 19. századi és a modern fényképészet közötti átmenetet az első világháború utáni idők családi fényképalbumait nézegetve. Ekkor már sok család megengedhetett magának saját fényképezőgépet, de az előhívatás még mindig drága mulatságnak számított. Ükapáink és nagyapáink már nem csak műteremben, hanem különleges alkalmakkor, vakációkon, esetleg hétköznapokon is fényképezkedtek. Néhányukat lekapták valamilyen köznapi cselekvés közben, de többségük beállt vagy beült a felvételhez. Mosollyal vagy anélkül, még mindig különleges pillanatnak számított, ha valakit lefényképeztek.

Borítókép:  London Stereoscopic Company / Getty Images Hungary