Miután 1941. június 22-én Németország (és a hozzá csatlakozó Románia, Szlovákia, Finnország és Magyarország) megtámadta a Szovjetuniót, a Fekete-tenger is gyorsan hadszíntérré vált. Gyakorlatilag ugyanaz zajlott le itt kicsiben, mint az Atlanti- és a Csendes-óceánon nagyban, csak itt a németek szerveztek konvojokat, amikre szovjet tengeralattjárók és repülők vadásztak, több-kevesebb sikerrel. Az utánpótlást leghatékonyabban tengeren lehetett megoldani; főleg az 1941 szeptembere és 1942 júliusa közötti véres krími harcok alatt vált ez létfontosságúvá. A szovjet Fekete-tengeri Flotta persze ahol lehetett, keresztbe tett a németeknek, az aktív védekezés mellett rengeteg aknát is telepítettek, amelyek azóta is szedik áldozataikat.

Miután a németek és románok nagyon kevés hajótérrel rendelkeztek, a németek kisebb egységeket, főleg naszádokat vasúton is vittek a Duna-deltába, emellett pedig felértékelődött a magyar Duna-tengerjárók szerepe, amelyeket jó pénzért kibéreltek. Először a Kassa és a Tisza, majd július 12-én az Ungvár, a Kolozsvár, a Szeged és a Budapest került német bérletbe. Az Ungvárért és a Kolozsvárért például napi 1500 márkát, a Szegedért 975, a Budapestért pedig 750 márkát kértek. Ahogy ilyenkor minden országban szokás, a hajókat hadiüzemre alakították át; az orrba és a tatra légvédelmi lövegek kerültek (német személyzettel), extra mentőtutajokat szereltek fel, a parancsnoki hidakra pedig homokzsákokból és deszkákból szilánkfogókat kendácsoltak. Az ablakokra sötétítőket szereltek, a jelzőfényeket is úgy alakították át, hogy a levegőből ne lehessen észrevenni a hajókat. A szállítás azért is különösen veszélyes volt, mert általában üzemanyagot, bombákat, lőszert és aknákat rakodtak be. Így történhetett, hogy az 1941. november 9-én aknára futott Ungvár robbanása elsöpörte a két kísérő naszádot és az egyik mentőcsónakban evickélő túlélőket is.

A legnagyobb veszélyt az aknák jelentették, mivel nem volt elég aknaszedő, ráadásul a szovjetek rendre át/újratelepítették az aknamezőket. Egyetlen védekezési módszerként a hajók gépágyúival lőtték a felbukkanó robbanószerkezeteket, de a módszer nem mindig volt hatásos. Az Ungvár pótlására érkező Budapest III. tisztje, dr. Juba Ferenc így emlékezett a Mariupol – Jejszk útvonalra;

az öblöt egy ottani orosz révkalauz szerint 20 000 aknával tűzdelték tele évekkel azelőtt. Így láncaik már alaposan elrozsdásodtak, a viharokban el-elszakadtak. Ezek felúszva, a keskeny hajóútban alig hagytak kitérési lehetőséget.

"A másik kellemetlenséget jelentette az útvonalra éppen merőlegesen fújó, jéghideget hozó északkeleti, szibériai szél. Ez a sekély tengeren szokatlanul meredek hullámokat korbácsolt fel. Ennek következtében a hajó közel 40 fokos, percenként 16-szor ismétlődő dülöngélése az állást, járást csak kapaszkodással tette lehetővé, szegény szakácsnak a tűzhelyen ide-oda száguldó edényekkel folytatott küzdelméről nem is beszélve.” 

Gondot jelentettek a torpedók, amiket vagy tengeralattjárók, vagy repülőgépek használtak. A Kolozsvárt 1943. január 22-én találta el egy acélszivar, és bár nem süllyedt el, a gépház teljes személyzete és hét német tüzér is életét vesztette. A hajót a háború után sikerült csak rendbe hozni, a szovjetek jól el is vitték jóvátételként. A Duna-tengerjáróknak annyiban szerencséjük volt, hogy 65-70 méteres hosszukhoz képes kicsi volt a merülésük, így a szovjet tisztek sokszor túl mélyre állították torpedóikat, amik átzúgtak a hajófenék alatt.

Hogy a háborús helyzethez minél jobban hozzászoktassák a tengerészeket, rengeteg konvoj- és torpedógyakorlatot is végeztek, amelyek nem egyszer olyan veszélyesnek bizonyultak, mint az éles bevetések. Egy alkalommal a Budapest megadott útvonalon cirkálva célpontot játszott a gyorsnaszádoknak, amelyek töltet nélküli, 12 méterre beállított torpedókkal lőttek ilyenkor a kinevezett hajóra. A szervezés nem mindig volt tökéletes, ekkor ugyanis kis híján sikerült legázolni egy román tengeralattjárót, ráadásul a Budapest rakománya is komoly veszélyeket rejtett: „Már pár órája ingáztak a két bója között, amikor a hajó orra előtt közvetlenül egy periszkóp bukkant fel. Az azonnal elhangzó kormányparancsra a kormányos kerekezett is teljes erőből jobbra, de akkor már a hajó – mondanám morgós, berregős – remegésén érezték, hogy talán csak centiméterekre alattuk haladt el a tengeralattjáró, a románok Delfinul-ja.

A hídon álló [német] tengerész törzstiszt nyomban meg is kérdezte, hogy mi a rakomány. „Tányérakna” – volt a válasz. Ordított: „micsoda, meg vannak maguk őrülve? Hát miért nem mondták ezt?” – „Nem kérdezte senki” – volt a válasz.

És hogy miért lett ideges a német tiszt? „Érdeklődésünkre elmondták, hogy előfordul, miszerint a torpedó nem megy le a mélybe, hanem felszíni siklásba kezd. Bár nem robban, de annyi ereje van, hogy a hajófalat átütheti. Ez esetben pedig ugye, azon túl tányéraknák vannak...és ugye nem kell több magyarázat?” Ilyen gyakorlatot természetesen csak üres hajóval lett volna szabad végrehajtani, ez esetben ráadásul a román tengerészetet sem értesítették, vagy azok nem vették figyelembe az értesítést.

A románokkal nem ekkor volt az egyetlen probléma, ami a két ország finoman szólva is terhelt kapcsolatát figyelembe véve nem meglepő. Na de az mégsem állapot, hogy szövetségesek lövöldözzenek egymásra! A Budapest egy szép 1943-as nyári napon a Bug folyón halad Nyikolajev (ma Mikolajiv, Ukrajna) felé, „...a kormányos a kormánykerékre kissé álmosan rátámaszkodva nézett előre, irányba. Az atlanti csatában 16-szor (!) elsüllyedt supercargo [német rakományfelelős tiszt – GyS] távcsövével szemlélgette a partot. Az ágyúállásban is unottan ásítoztak a légvédelmiek. Egyszerre csak egy hang hallatszott, mintha egy húr vagy vékony kötél pattant volna el. Azután egy másik ilyen hang, meg a hajófalon pár kemény kopogás. Ekkor azonban a supercargo már magából kikelve ordította, hogy „Hasra! Hasra!”.”

Mivel a kormányos is fedezékbe ugrott, a hajó kitört balra, így a hídon szolgálatban lévő tiszt, Juba Ferenc ugrott a kerékhez, hogy legalább a zátonyra futást elkerüljék. Eközben vette észre, hogy a parton 7-8 román katona

sortüzet adott le a hajóra, azután, amint a magyar lobogót meglátta! Közben azonban a légvédelmiek már rájuk fordították „flak”-jukat, és odapörköltek egy-kettőt. A hős támadók azonban erre már fehér kendőt lobogtatva húzódtak meg a fák védelmében...

Bár az esetet jelentették, se komolyabb vizsgálat, se retorzió nem történt. Hasonló incidensek amúgy az erdélyi határszakaszon is mindennaposak voltak (főleg 1943-tól), és ott is többnyire a román fél provokált, persze azért a magyarok is átjártak felderíteni, vagy csak sima „vagányságból”. Ennek fényében pláne érthető, hogy a németek arra is ügyeltek, hogy a fronton se nagyon legyenek egymás mellett magyar és román csapatok.

Ahogy fordult a háború menete, úgy lett egyre keményebb a magyar tengerészek élete is. Már 1944 januárjában egyre gyakoribbá váltak a légitámadások. 11-én pont akkor bombázták Odesszát, amikor a Budapest ott horgonyzott, és az egyik lelőtt gép pont a hajó bal oldalánál zuhant vízbe, és robbant fel bombáival együtt, beterítve iszappal a fedélzetet.

A légvédelmiseket ágyústól az iszapból úgy kellett kiásni.

– emlékezett vissza Juba Ferenc. A Vörös Hadsereg 1944 áprilisában kezdte meg a Krím-félsziget visszafoglalását, attól kezdve egy hónapig a román, német és magyar hajók ingajáratban végezték a kiürítést Szevasztopol és Constanta között. A Zentai János parancsnokolta Budapest utolsó előtti útján mintegy 600 román katonát menekített ki (köztük sok sebesültet), akik között véres rendet vágtak a másnap rájuk támadó szovjet repülők géppuskái. A tengerészek ruhákat, lepedőket felvágva igyekeztek bekötözni a sérülteket, a legsúlyosabb állapotban lévőket pedig a hajó mellé leszállt német vízirepülőgép igyekezett még időben kórházba juttatni. A május 6-9. közötti utolsó útján a Budapest kis híján elsüllyedt, ugyanis bombatalálatot kapott és majdnem összeütközött egy szovjet naszáddal.

mi is és az oroszok is a hirtelen meglepetéstől lebénulva nem lőttünk, és pillanatok múlva ismét nem láttunk semmit.

– emlékezett vissza erre Cselley László kapitány. A hajót viszont úgy kellett bevontatni Constanzába, és több útra már nem is vállalkozhatott.

A Fekete-tengeri utak súlyos áldozatokat követeltek a magyar hajósoktól (is), ugyanakkor szerencséjük is volt, mert a szovjet flotta hatalmas túlereje ellenére igencsak passzívnak mutatkozott. 1944 őszére már az összes magyar Duna-tengerjáró otthon volt, nem sokkal később pedig megindult menekülésük a Dunán felfelé. A megmaradt egységek 1946-1947 folyamán álltak újra szolgálatba, nem egyszer vörös csillagos zászló alatt, a magyar Duna-tengerhajózás azonban, ha más körülmények között is, de még évtizedekig prosperált.

Forrás: Juba Ferenc: A magyar tengerészet a második világháborúban, Magyar Nemzeti Történeti Társaság, Kaposvár, 1993.