Trianon óta az erdélyi magyarságnak csak egyszer volt autonómiája, a nemzeti méretű paradoxon azonban, hogy ezt éppen Sztálin adta meg. A székelyföldi Magyar Autonóm Tartomány (MAT) szovjet parancsra jött létre, hogy aztán Ceaușescu vegye el teljesen. Pontosan 50 éve autonómia nélkül: fél évszázada, hogy 1968. február 16-án szüntették meg Bukarestből a Marosvásárhely központú MAT-ot.
Hogy mennyire volt valóban autonóm a Magyar (az 1960-as átalakítása után Maros-Magyar) Autonóm Tartomány, erősen kérdéses: a MAT-ot az erdélyi nyilvánosságban gyakran inkább csak kultúrgettóként emlegetik, a lényeges döntéseket mind Bukarestben hozták akkor is, a MAT-ra csak a végrehajtás jutott.
Ez a kép többek szerint azonban leegyszerűsítő, és csak az igazság egyik fele. Ugyan nyilvánvaló, hogy az ötvenes évek Romániájába teljes tévedés lenne bármiféle szabadságot, önállóságot vizionálni, a MAT története bonyolultabb. Ha valójában autonóm nem is volt Székelyföld, magyar igen: a közigazgatás tényleg magyar nyelvű is (sőt, a gyakorlatban is nélkül, a román nyelvűség egyértelműen háttérbe szorult), magyarok voltak a végrehajtók és a helyi vezetők – Kovács István személyében még a Securitate tartományi vezetője is magyar volt.
A valós kép túl összetett ahhoz, hogy a szokásos politikai sémákba jól beleférjen. Bár a kisebbségi önképben ez számít természetesnek, a magyarok itt nem csak áldozatok voltak, és különben is, a sztálinizmus miatt a politikai PR-ban a történet nehezen használható. A másik oldalon, a románok számára az autonómia szó korábban és most is az elszakadás rémét idézi fel (ehhez ugye bőven elegendő az azóta lemondott Tudose miniszterelnök nagy botrányt kiváltó megnyilatkozása a székely zászló kapcsán, amit akasztással való fenyegetésként értelmeztek), a hajdanvolt magyar autonómia így értelemszerűen ott sem volt közkedvelt téma.
Talán ennek is köszönhető, hogy a Magyar Autonóm Tartomány története, bár az a történeti munkákban ma már jól feltárt, szélesebb körben ma is elég elfeledett.
Az ötvenes-hatvanas évek román diktatúrája vörös volt a sok vér, fekete a fojtogató légkör miatt. Miközben valamiféle látszatfüggetlenségben élt a társadalom, a hatalom apró, alig észrevehető mozdulatokkal húzta egyre szorosabbra az emberek nyakán a hurkot”
– mondta Tompa Andrea, a 2017-ben megjelent Omerta című regény írója egy interjúban. Könyve (a cím közvetlenül a börtönökből kiengedett rabokkal aláíratott hallgatási szerződésre utal, de a korszak kibeszéletlensége is eszünkbe juthat róla) az 1952-ben létrehozott, 1956 után pedig fokozatosan elsorvasztott MAT idején játszódik, és részben arról szól, hogy mit kezd egy, a politikába bekerülő kisebbségi magyar a hatalom által felkínált játékszabályokkal.
De miért kínált egyáltalán a román államhatalom autonómiát a székelyföldi magyaroknak a legdurvább bolsevizálás idején? A válasz egyszerű: Sztálin parancsára, és a vezető román politikusok akarata ellenére. Az egész annyira szovjet ötlet volt, hogy valójában a helyi magyar politikusok sem nagyon küzdöttek érte, Rákosinak és a magyar államnak szintén nem volt köze az egészhez. Különben is, 1948 után a magyar-román határt, ha fizikailag vasfüggöny nem is volt rajta, gyakorlatilag lezárták, Erdély és Magyarország között megszűnt a közlekedés. Bár a II. világháború utáni párizsi béketárgyalásokon a magyar küldöttség óvatosan felvetette a székelyek autonómiát, ezt a románok lesöpörték, a trianoni határok enélkül álltak helyre.
A román kommunisták retorikája eleinte viszonylag magyarbarát volt (ezzel el is érték, hogy a magyarok jelentős arányban szavaztak a baloldalra az átmenet éveiben), de a románosítás már így is előrehaladt, amikor a Szovjetunió beavatkozott – több szempontból a magyar kisebbség mellett. Ebből lett az a Magyar Autonóm Tartomány, melyről a témát kutató történész, Stefano Bottoni nem véletlenül írt "sztálini kis Magyarország” címen. A magyar autonómia megvalósítását az ötletet eleinte bojkottálni akaró román politikusok ellenében a szovjetek adták parancsba, kint szövegezték meg a törvénytervezetet is.
Az egész tulajdonképpen idegen mintából, a szovjet nemzetiségpolitikából fakadt. Bár az nagy változásokon ment keresztül Sztálin alatt is, a húszas években kifejezetten a helyi nemzetiségek megerősítésétől, az anyanyelvi és egyéb jogok széleskörű garantálásától remélték a szovjet rendszer elfogadtatását. Erről a „meggyökereztetésnek” nevezett politikáról írtunk a közelmúltban egy különös relikvia, a szovjet távol-keleten, Mandzsúriában névleg még ma is létező zsidó autonóm tartomány, Birobidzsán kapcsán, de máshol is ez volt a vezérelv a szovjet rendszer első időszakában. Bár a harmincas években a háborús készülődéssel, Sztálin növekvő paranoiájával és az orosz birodalomépítő hagyomány szovjet kisajátításával a nemzetiségek üldözése, tömeges deportálások és gyilkosságok léptek ennek a helyébe, a II. világháború után Sztálin mégis valami ehhez hasonló modellt parancsolt meg Romániának is.
A gyakorlatban ez az új román alkotmányhoz és a közigazgatás átalakításhoz kapcsolódott. Utóbbiban benne volt a történelmi megyerendszer megszüntetése, a régi elit és közigazgatás kisöprése, meg a gazdaság erőltetett modernizációjának szándéka is, de közben a magyarság is kétségtelenül jobb helyzetbe került.
Már ahol. A Magyar Autonóm Tartomány az akkor úgy 1,6 milliós romániai magyar kisebbségnek csak a harmadát fogta össze: a történelmi Székelyföld nagy része tartozott ide, kiegészítve a román többségű Szászrégennel és Maroshévízzel. A MAT-on kívüli területeken a magyarság csak veszített a jogaiból és lehetőségeiből: lehetett mutogatni az autonómiára, így máshol megszüntették a magyar intézményeket, levették a magyar helységnévtáblákat, és az elrománosítás általában is intenzívebbé vált. Bár volt olyan korábbi tervezet, amiben az autonómia még nagyobb lett volna, és magába foglalta volna Kolozsvárt is, a legnagyobb magyar város végül kimaradt – komoly érdekkülönbség is lett ebből a kolozsvári és a marosvásárhelyi magyar elitek között.
„Magyar az autó, de román a sofőr”
– ez az akkor népszerű mondóka is jelezte, hogy azért az autonómia lehetőségei elég behatároltak. Pedig a propaganda akkor is működött, a Romániai Magyar Szóban például ez a csasztuskának is gyenge versike jelent meg:
S hol a völgyeket a
Maros szeli át,
dolgozó magyar nyer
autonómiát,
közös birtokunkban
tágabb térre lép.
Így forr jobban össze
Az ország s a nép
Összességében a többség a politikai körülmények ellenére úgy élte meg, hogy mégis csak valamilyen kis magyar világ jön vissza, még ha Sztálin jóvoltából is. Főleg a helyi románok féltek: ennek kapcsán Bottoni Észak-Erdély visszacsatolására, az akkori félelmekre és menekülésre utalva 1940-es szindrómáról ír ennek kapcsán. A bécsi döntés még csak 12 éve volt, amikor a magyarok 1952-ben autonómiát kaptak, és volt, ahol előfordult ekkor is, hogy magyar többség fenyegette a románokat. Amikor február 16-án megszavazták a MAT felállítását, Szászrégenben kifejezetten pánik tört ki a románok között, hogy „most újra a magyarok fognak dirigálni”, a Tusnádfürdőn üdülő bukaresti funkcionáriusok pedig állítólag az első vonattal menekültek vissza a fővárosba, mielőtt jönnek megint a magyar uralom napjai.
Hogy mennyit ért végül is a MAT, ma is vitatott. Többen csak felpántlikázott, ideiglenes kultúrgettóról és magyar kirakatról beszélnek ennek kapcsán, valódi mélység és lehetőségek híján. Stefano Bottoni szerint viszont, bár a MAT nem volt autonóm, de igenis magyar volt: a MAT-ban a helyi vezetők 80 százaléka magyar volt, a magyar nyelv a gyakorlatban elsőbbséget élvezett a románnal szemben, ekkor jött létre magyar nyelvű színház és sok más kulturális intézmény is.
A helyzet messze nem volt ideális, és gyorsan rosszabbra fordult. A fő váltás 1956-hoz kötődik: nálunk alig ismert, hogy a magyar forradalom milyen tömeges megtorlással és kegyetlen retorziókkal járt Romániában is. A forradalmi szolidaritási akciók miatt, vagy pusztán koncepciós alapon közel 50 embert végeztek ki ekkor Romániában, és tízezres nagyságrendben zártak börtönbe másokat – a Regátban még többeket, mint Erdélyben. Ezután már nem volt szabad arról beszélni, hogy Románia többnemzetiségű ország, megszüntették a kolozsvári Bolyai Egyetem önállóságát is, a „magyar sovinizmusra” hivatkozva ekkor kezdték teljesen kivéreztetni a Magyar Autonóm Tartományt.
A MAT-ot 1960-ban átalakították, a határait is megváltoztatva magyarlakta területeket vettek ki belőle, és románokat tettek a részévé. Bár ekkor még Gheorghiu-Dej volt hatalmon, a magyar autonómia elleni politika fő alakja már ekkor is Ceaușescu volt. Amikor 1965-ben az elődje meghalt, és ő lett az ország elsőszámú vezetője, a későbbi Kondukátor a Magyar Autonóm Tartományba is ellátogatott. Bár uralma első éveiben még liberálisabb vezetőnek ismerték, a dákoromán elmélet és a propaganda szolgálatába állított román nemzeti mitológia már ekkor is meghatározó volt, így az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar rektora azzal hajbókolt neki, hogy a lenini és sztálini tanok gyakorlatba ültetésével Románia már véglegesen megoldotta a kisebbségi kérdést, Erdélyben pedig „a történelem folyamán, a hazánk területén élő románok mellé magyarok és más nemzetiségűek telepedtek le”.
A MAT-ot formálisan 1968. február 16-án szüntették meg - a magyar hivatalos sajtó a változások lényegét elhallgatta. Bár a Magyar Autonóm Tartomány a kelet-közép-európai kommunizmus legsötétebb időszakában jött létre, Stefano Bottoni szerint „a MAT története sem dicsőséges rapszódia, sem felvállalhatatlan múlt”.
A magyar autonómia azóta vagy tabu (1989 előtt, illetve a román pártoknál többnyire azóta is), vagy olyan örök utópia és kötelező retorikai elem (a romániai magyar politika számára), aminek a megvalósításához semmivel nem kerültünk közelebb a rendszerváltás óta. Az, hogy 1952 és 1968 között volt egy Magyar Autonóm Tartomány, ebből a szempontból is érdekes, és politikai szempontból ma is releváns lehet: ugyan a Szovjetunió nyomására született meg, de ez azért nem egy végső érv abból a szempontból, hogy az autonómia mennyire tekinthető legitimnek, hiszen a trianoni határok visszaállítása ugyanúgy szovjet döntés volt a II. világháború után.