1868 telének végén, egy útépítés során feltárt délnyugat-franciaországi barlangban, vagy inkább csak sziklamélyedésben, afféle természetes mészkőtető alatt több, kétségkívül emberinek tűnő ősi csontvázra akadtak a földben. A Les Eyzies-de-Tayac város közelében található helyszín Abri de Cro-Magnon, vagy röviden Cro-Magnon néven vonult be tudománytörténetbe, miután Édouard Lartet geológus, őslénykutató átvizsgálta a lelőhelyet, és öt archeológiai rétegben is talált őstörténeti szempontból komoly áttörésként elkönyvelt leleteket.
Édouard Lartet és kollégája, Henry Christy a legfölső talajrétegben talált emberi csontok korát 10 és 35 ezer év közöttire tették, és ezeket megvizsgálva arra jutottak, hogy a neandervölgyi emberrel (az egyébként máig vitatott besorolású Homo sapiens neanderthalensisszel) együtt a mai ember közvetlen ősének tekinthetők a cro-magnoni emberek. (Egyébként az azóta sokszor és sokak által vizsgált leletek a korszerű szénizotópos kormeghatározó módszerek szerint jóval idősebbek, akár 45 ezer évesnél is régebbiek is lehetnek.)
A megtalált csontokból rekonstruálva a csontvázakat öt fajleírásra alkalmas emberpéldányt – négy felnőttet és egy gyereket – tudtak elkülöníteni a sziklatető alatti talajrétegekben. A csontvázak alapján arra következtettek a kutatók, hogy a cro-magnoni emberek körülbelül szokatlanul magas, átlagban 166-171 centiméteres, erős, izmos testalkatúak voltak. Homlokuk egyenes és csaknem függőleges, szemöldökcsontjuk csak enyhén kidudorodó, arccsontjuk rövid és széles, álluk határozottan erőteljes volt - az őskori emberek közül ezzel kiemelkedve. A kutatók a megtalált koponyacsontok adataiból azt is kiszámították, hogy a cro-magnoni emberek agytérfogata körülbelül 1600 köbcentiméter volt, ami 2-300 köbcentiméterrel több a mai átlagnál.
Az öt cro-magnoni embernek a szikla tövében volt a közös sírja, erre utal legalábbis, hogy az ásatások során előkerült több kagylóból, állatcsontból készült ékszer is melléjük temetve. A sziklafal tövéből előkerült még számos pleisztocén csonteszköz és állati foszília is, amiből arra lehet következtetni, hogy Európa egyik legidősebb emberközössége élt több tízezer évvel ezelőtt a feltárt területen. (Azt itt azért jegyezzük meg, hogy míg a cro-magnoni emberek Nyugat-Európában a legrégebbi, mai emberhez közelálló csoport voltak, más kontinenseken náluk jóval korábban is éltek már anatómiailag a modern homo sapiensszel egyező embercsoportok, hiszen az emberi faj mintegy 200 ezer évvel ezelőtt fejlődött ki Afrikában.)
A négy felnőtt cro-magnoni közül a legidősebb egy 40-50 év körüli férfi lehetett, megtalált koponyája a fogazatától eltekintve szinte teljesen ép, noha a csontszövet apró kráterei arra utalnak, hogy valamiféle gombás fertőzéssel küzdhetett élete során. A menedékül szolgáló szikla alatti sírból előkerült csontvázak arról is árulkodtak, hogy a kor embereinek nem lehetett könnyű sora, súlyos csontsérüléseket szenvedtek életük során, az egyik nő koponyáján például gyógyult törés nyomait fedezték fel a tudósok.
A gyógyult sérülésekből arra következtettek a kutatók, hogy a csoport tagjai ápolták egymást, gondoskodtak társaikról, és ez a szociális viselkedés tette lehetővé, hogy túléljék súlyos sebesüléseiket.
Annak ellenére, hogy az elsőnek megtalált, a középkorú férfihez tartozó koponya szinte minden jellegzetességében tökéletesen hasonlít napjaink emberéhez, nehéz megmondani, hogy a cro-magnoni emberek pontosan hol helyezhetőek el az emberi evolúció idővonalán. A kiterjesztett, azaz a késői kőkorszakra vonatkozó leletek összességét nézve biztos, hogy homlokuk, magas kerek koponyájuk, a szinte teljesen eltűnő szemöldökcsont, a már egyáltalán nem előreálló állkapocs szinte teljes mértékben a mai emberhez teszik hasonlatossá. Az is biztos, hogy felső-paleolit kultúrájuk alkalmas volt kifinomult, precízen csiszolt csont- és kőeszközök, fegyverek és szerszámok készítésére, amikkel az elejtett állatokat fel is tudták dolgozni, bőrükből például ruhaneműt készíteni.
Életformájuk letelepedett volt, erre utalnak a feltárt élőhelyeiken az egyszerű, kőből rakott kunyhók, barlangokat, sziklaüregeket lezáró kőfalak. Halottaikat – csakúgy mint a neandervölgyi ember – eltemették. Az ősemberek művészetére első példákat cro-magnoni emberek keze által ismerünk: apró vésett ábrák, domborművek, szobrocskák, ember- és állatábrázolások. Szobraik gyakran széles csípőjű, nagy mellű, gyakran várandós nőket ábrázolnak, amik valószínűleg termékenységi szertartások kellékei lehettek.
Gyönyörű barlangi falfestményeik (Lascaux, Eyzies-de-Tayac, Altamira, stb) a törzsi-rituális ősi művészet kiemelkedő, magas színvonalú darabjai. Mindezek alapján ki lehet jelenteni, hogy a cro-magnoni emberek – és tágabb körben véve az aurignaci emberek, a gravetti, a korai levélpenge és a magdaléni kultúra emberei – nem primitív kezdők, hanem a művészeti ágakat és formákat tökéletesen ismerő és alkalmazó művészek voltak. Világképükről, hiedelmeikről, vallásos nézeteikről kevés konkrétumot tudni, de művészeti tevékenységük nagy mértékben összefügghetett ezekkel, erről gazdagon díszített szerszámaik és fegyvereik is sokat elárulnak.
A tudományos osztályozás szerint a Neanthropus csoportba sorolt cro-magnoniak összességében annyira közel álltak napjaink emberéhez, hogy az elmúlt évtizedekben egyre inkább affelé hajlottak a kutatók, hogy igazából nem is tekinthetők úgy külön embertípusnak, mint például a Paleanthropusok közé sorolt neandervölgyiek. Mivel a cro-magnoniak még alfaji szinten sem különböztethetők meg a modern embertől, a szakzsargonból mára szinte teljesen ki is kopott a “cro-magnoni” jelző, helyette az “anatómiailag modern ember” (anatomically modern human, AMH) illetve “korai modern ember” (early modern human, EMH) kifejezések szerepelnek a rájuk vonatkozó tanulmányokban. (Ilyen szempontból a “cro-magnoni” jelző legfeljebb csak egy adott területen, adott időszakban élő embercsoportot jelöl, tudományos szempontból nincs ma már jelentősége, nem definiál semmit, elavult, nincs leíró szerepe.)
Hogy meddig maradtak fenn, mi történt velük és hová tűntek több tízezer évvel ezelőtt a cro-magnoniak, akik végülis részben mi, európai emberek voltunk, nehezen rekonstruálható. A feltételezések szerint a kontinens később dominánssá váló népcsoportjai olvasztották be magukba őket szép fokozatosan.
Források:
Nyitókép: Patrick Kovarik/AFP