1968 márciusában gumibotokkal, egy diáktüntetés szétverésével, hazug hecckampánnyal és totális pártállami propagandával kezdődött a kommunista Lengyelország állami szintre emelt antiszemitizmusa, mellyel a holokauszt után megmaradt lengyelországi zsidóság harmadát elüldözték az országból. Hogy fér össze az államszocializmus és a zsidóellenesség? Jól, de nézzük meg egy kicsit az 1968-as történések hátterét.
1968. március 8., Varsó, egy szolidaritási diáktüntetés, amit a kivezényelt rendőrök szétvernek – bár a világban nem annyira ismert, mint mondjuk a párizsi egyetemfoglalások, tulajdonképpen ezzel kezdődött a nagybetűs, ma is kultikus és kultikusan gyűlölt ‘68. Innen, Lengyelországból indultak el a világon ötven éve végigsöprő diákmozgalmak.
A lengyel megmozdulásnak azonban odahaza egészen más hatása volt, mint az ifjúsági lázadásoknak Nyugaton. A tüntetés szétverése egy olyan politikai kampány kezdetét jelentette, mely a maga nemében páratlan a holokauszt utáni Közép-Európában: államilag szervezett, a hivatalos propaganda által telibe tolt antiszemita hecc, a zsidó elit elüldözésének szolgálatában.
A szétvert demonstráció résztvevői két kirúgott egyetemi hallgató mellett álltak ki – nem tudom, hány korabeli varsói egyetemistát ismernek, de a kettő közül az egyik a közép-európai nyilvánosságnak ma is meghatározó alakja: Adam Michnik, aki a nyolcvanas években az ellenzék ideológusa lett, ma pedig a Gazeta Wyborcza főszerkesztője, a jobboldali lengyel kormány egyik fő ellenfele. Michnik és akkori társa, Henryk Szlajfer (ő később ugyanennek az egyetemnek a professzora lett) kipenderítése a lengyel diákmegmozdulások kulcseseménye volt.
Az egész egy szovjetellenes áthallásai miatt betiltott színdarabbal kezdődött. Történt, hogy a nagy októberi 50. évfordulóját a varsói Nemzeti Színház egy provokatív darabbal „ünnepelte”, Mickiewicz nemzeti klasszikusát állították színpadra, a közönség pedig tökéletesen vette az oroszellenes, forradalmi üzenetet. Ebből botrány lett, a hatóságok betiltották a darabot. Az utolsó, eksztatikus előadásból heveny politikai demonstráció lett, a hangadókat pedig elkezdték kiszórni az egyetemről.
A pártvezetés (a Szolidaritás későbbi története alapján egyáltalán nem alaptalan) félelme az volt, hogy az ellenzéki értelmiségiek és a diákmozgalmak kapcsolatot találnak az áremelkedések miatt amúgy is elégedetlen munkástömegekkel. Ezt akarták minden áron megakadályozni, és ez ekkor még sikerült nekik: az egyetemistákra helyi munkásőrökkel támadtak rá.
„Esküszünk azoknak az emlékére, akik meghaltak a népi hatalomért, hogy munkásöklünkkel megtisztítjuk a lengyel földet minden árulótól és puccsistától”
– küldték az elvárt tónusban a dühödt feliratot a pártvezetésnek a gyári munkások jól reagáló szervezetei.
A taktika egyszerű volt, de működött: a mozgolódó diákokat a hatalom idegen érdekek képviselőinek állította be, német revizionisták által pénzelt ellenséges ügynököknek, esetleg visszatérni akaró sztálinisták embereinek, vagy éppen hataloméhes zsidóknak. Ez lett a kulcsüzenet: kihasználva Michnikék zsidó származását, azt hangsúlyozva, hogy a diákvezetők sztálinista funkcionáriusok privilegizált gyermekei, óriási antiszemita kampányba fogtak. Az állambiztonság eddigre már összeállította a veszélyesnek ítélt zsidó értelmiségiek listáját, és egy „cionista összeesküvés” víziójával kínálta meg a tömegeket.
Mindjárt rátérünk arra, hogy ennek már voltak jelentős előzményei a megelőző hónapokban, de előbb röviden arról, hogy mégis hogy fért össze a hivatalos ideológiával és az antifasiszta lózungokkal az államilag propagált zsidóellenesség. Hogy a névleges kommunizmus és az antiszemitizmus egyáltalán nem zárják ki egymást, ismert: már az orosz forradalmat is kísérték pogromok, Sztálinon pedig, aki már a zsidók kollektív kitelepítését tervezte, utolsó éveiben teljesen úrrá lett az antiszemita paranoia. A zsidó orvospereknek csak a diktátor halála vetett véget, ennek köszönhető, hogy Magyarországon végül Rákosi ezeket nem másolta le.
Bár a keleti blokkban a zsidóságot általában a rendszer kedvezményezettjének tekintették (sőt, mint a privát naplók is tanúsítják, nagyon sokan az egész kommunizmust zsidó uralomként és zsidó bosszúként élték meg), a zsidó lét az egész blokkban szűk korlátok közé volt szorítva: a hitélet vegetált, a rendszer az asszimilációt és a tabusítást támogatta, miközben az antifasiszta retorika politikailag gúzsba kötötte a zsidóság maradékát.
A legérzékenyebb aktuális kérdés külpolitikai volt: a szovjet blokk országai (köztük mi és a lengyelek is) az arab-izraeli konfliktusban az arabok mellett voltak, a Nyugat pedig Izraelt támogatta. Az 1967 júniusában váratlanul kitört hatnapos háborúban a párt Lengyelországban is élesen elítélte a „brit-amerikai imperializmust szolgáló” Izraelt. Gomułka pártfőtitkár azonban behozta a konfliktust Lengyelországba. Rádióbeszédben ment neki mindazoknak, akik a pártvonallal szemben szerinte Izraellel szimpatizáltak, ezeket a „cionistákat” belső ellenségnek, árulónak, az országon belüli ötödik hadoszlopnak bélyegezte, és arról elmélkedett, a legjobb az lenne, ha szépen elhagynák az országot.
Ezzel kezdődött ‘67 nyarán az anticionista kampány, ami aztán a következő év márciusában, a diáktüntetések hatására szintet és sebességi fokozatot lépett. Valójában mindez szorosan összefüggött a párton belüli frakcióharcokkal is. Akárcsak Magyarországon az ötvenes években, itt is egy „népibb” és egy „moszkovita” irányzat rivalizált egymással a hatalomért. Bár a törésvonal névleg arról szólt, hogy valaki a háborúban az otthoni ellenállásban vett részt (őket csak „partizánnak” hívták) vagy a Szovjetunióban volt, tudni lehetett, hogy burkoltan zsidó/nem zsidó kérdésről van szó. Ezt különösen a népiek erős embere, a munkatársai között antiszemita kirohanásairól híres Mieczysław Moczar belügyminiszter élesítette, aki „a zsidó funkcionáriusokkal szemben” saját utódlási esélyeit akarta megerősíteni.
Az anticionista kampányt mindenekelőtt a hadsereg pártszervei és a lengyel állambiztonság irányította, és az őket felügyelő Moczar volt a legkeményebb ököl. Bár Gomułka hozzá képest viszonylag mérsékelt volt, hogy a párton belüli gyengülő helyzetét javítsa, maga is beállt a hecckampányba, aktívan részt vett a zsidóellenes hangulatteremtésben, és a hisztériának egyáltalán nem sietett véget vetni.
Az igazi őrület 1968 márciusában, a diáktüntetésekre válaszul kiadott cionista listákkal kezdődött. Bár a felülről szervezett számtalan demonstráción ott voltak az
„Antiszemitizmus – Nem! Anticionizmus – Igen!”
táblák, a valóságban anticionista címszóval egyértelműen általában keltek ki a zsidók ellen. Pedig Lengyelországban ekkor már alig voltak zsidók. 1939-ben, a háború kitörése előtt 3 és fél millió zsidó élt az akkori államterületen, a holokauszt után mindössze pár tízezren maradtak: 1968-ban nem több, mint 30 ezren egy 32 milliós országban – igaz, a vezetők és az értelmiségiek között arányaiban jóval többen.
Az állambiztonság mégis lényegében egy zsidó összeesküvést vázolt fel, és a sajtóban több ezer propagandacikk jelent meg az antiszemita forgatókönyvnek megfelelően.
„Mi a különbség a háború előtti antiszemitizmus és a mostani között? A háború előtt nem volt kötelező”
– szólt a korabeli vicc, és valóban: a kampányt három hónapon keresztül pörgették teljes intenzitással. Az állami tévében, a munkahelyi és iskolarádiókban, a végeérhetetlen pártgyűléseken, a kiosztogatott brosúrákon, a moziban a film előtt, a katonaságban, az úttörők, az ifjú kommunisták, a nőszervezetek és a háborús veteránok gyűlésein, a szakszervezetekben és a pártaktívákon – az elítélés ötvenes évekből ismerős rituális színházaiban, ahol arra is figyelni kellett, hogy mindenki feltétlenül a megfelelő szavakkal ítélje el a belső ellenséget.
Az, akinek nem voltak ezzel kapcsolatos skrupulusai, ezzel a karrierjének is jó szolgálatot tehetett persze. De az is hozzátartozik, hogy mivel előtte szinte egyáltalán nem lehetett nyíltan zsidó-lengyel viszonyról beszélni, az alig burkolt antiszemitizmusra építő propagandát sokan tabudöntőnek, felszabadítónak élhették meg. Ráadásul így végre éles bírálatot is meg lehetett fogalmazni, ha nem is minden vezető, de legalább a zsidók ellen. Őket okolták a sztálinizmus minden bűnéért, miközben éppen a sztálini időkhöz hasonló boszorkányüldözést csináltak. Bár ez az ötvenes évek ellenségképzésének és paranoiájának visszatérése volt, a szlogenek gyakran régi antiszemita kliséket fogalmaztak át.
„Lengyelország soha nem volt a hazájuk... Az ő hazájuk az amerikai dollár”
– harsogta az újság. A dolog annyira működött, hogy a lakossági hisztéria kapcsán anticionista pszichózisról is lehet beszélni. Bár a kampány a hatalom megtartását (illetve párton belüli megszerzését), a társadalmi elégedetlenség elvezetését és a megfelelő bűnbakok felkínálását szolgálta, működött – kinek okoz ez ma meglepetést?
Bár a katolikus egyházi vezetés tiltakozott, néhány hónap alatt sikerült elüldözni a zsidó származású értelmiség meghatározó részét: ‘68-tól 13-15 ezer zsidó hagyta el Lengyelországot, az összes zsidó bő harmada. Formálisan le kellett mondaniuk a lengyel állampolgárságról, cserébe kivándorlási engedélyt kaptak Izraelbe – többségük végül máshol telepedett le. Különösen sokan mentek el a csúcsértelmiségiek, írók, művészek, tudósok közül – nálunk talán a filozófus Leszek Kołakowski és a szociológus Zygmunt Bauman a legismertebbek.
Az évforduló kapcsán most részben olyan aktualizáló szövegekbe lehet ütközni, melyek a lengyel antiszemitizmus tartósságát hangsúlyozzák a holokauszttól ‘68-on át mostanáig. A januárban elfogadott új holokauszttörvényt sokan a saját felelősség teljes tagadásának tekintik, a szélsőjobb felé tett gesztusokról és az antiszemita összeesküvés-elméletek megerősödéséről beszélnek; egyesek szemében a közhangulat a '68-asat idézi.
Mateusz Morawiecki, a jobboldali miniszterelnök ‘68 kapcsán a héten tagadta a lengyel felelősséget. 1968-ban a szovjet megszállás miatt „nem is volt Lengyelország” – mondja; a zsidókat tehát, szól az érvelés, nem a lengyelek, hanem a kommunisták kergették el. „Vannak, akik szerint Lengyelország akkor nem is létezett, és a Szovjetunió volt a felelős... de '68 márciusa csak Lengyelországban történt meg” – reagált az izraeli nagykövet.
„Az utolsó másfél hónapban kiderült, milyen könnyű Lengyelországban felébreszteni az antiszemita démonokat – akkor is, ha már alig vannak zsidók az országban”
– vette elő az 1968 kapcsán gyakran hallott érvet Anna Azari. Andrzej Duda köztársasági elnök a miniszterelnökkel szemben csütörtökön bocsánatot kért az 50 évvel ezelőtti eseményekért a lengyel zsidóságtól: bár, mint mondta, a mai Lengyelország és az ő generációja nem felelős az akkor történtekért, „azt szeretném mondani, kérem, bocsássanak meg a köztársaságnak, a lengyeleknek és az akkori Lengyelországnak, hogy ilyen szégyenletes módon cselekedtek”.
Bár a kollektív felelősség vádja és tagadása ugyanabból a logikából fakadhat, az ilyen szintű viták pedig nem biztos, hogy sok mindent segítenek megérteni, a végére idekívánkozik Władysław Bartoszewski (a kommunizmusban bebörtönzött háborús ellenálló, a rendszerváltás után külügyminiszter) 1968-ban kelt levele, melyben mély szégyenéről írt barátjának:
„Nem érzem magam felelősnek (a kommunisták) tetteiért, mert ez idegen hatalom, karhatalmon alapszik, és Lengyelországra kényszerítették... De nagyon sajnálom, hogy mindez a lengyelek és Lengyelország nevében történik, és olyan emberek szervezik, akik lengyelül beszélnek.”
Kommentelheted ezt a cikket az index.hu Facebok-oldalán: