A Nature-cikk szerzői szerint a megfigyelési eredmények jól magyarázhatók egy olyan, fekete lyukakból álló kettőssel, melyben a szupernehéz komponensek távolsága nagyon kicsi, mindössze 0,3 fényév körüli (a tanulmányról mi is beszámoltunk). A kvazárral kapcsolatos érdekes fordulat, hogy 2009. március 9-én a The Astronomer's Telegram elektronikus körlevelében megjelent Ryan Chornock (UC Berkeley) és munkatársai kommentárja, melyben saját megfigyeléseikre hivatkozva kétségbe vonják Borosonék azon következtetését, hogy az SDSS J153636.22+044127.0 színképvonal-rendszerének legjobb magyarázata egy nagytömegű fekete lyukakból álló nagyon szoros kettős lenne – írja a hirek.csillagaszat.hu.

Chornok és kollégái a palomar-hegyi 5 méteres teleszkóp spektrográfjával vizsgálták a kvazár színképét, s azonosították is a Boroson és Lauer által detektált színképvonal-csoportokat, de a szélesebb, 990 nanométerig terjedő spektrumaikban részletesebb vizsgálatokat végeztek. Boroson és Lauer előrejelezték, hogy a kisebb tömegű fekete lyukhoz köthető emissziós vonalak egy év alatt már kimutathatóan elmozdulnának a spektrumban, a Chornock és munkatársai által végzett tesztekben azonban nem ez történt.

Az alacsony gerjesztési potenciállal rendelekező széles emissziós vonalak harmadik komponensének létezése, illetve a sebességváltozás hiánya alapján Chornock és kollégái szerint a kettős fekete lyuk hipotézise kevéssé valószínű, az SDSS J153636.22+044127.0 inkább tartozik az úgynevezett dupla csúcsú kvazárok közé. Ma körülbelül 150 képviselőjük ismert, és a nagyon széles, kettős csúcsú emissziós vonalak az esetek többségében jól modellezhetők a központi fekete lyuk körüli relativisztikus akkréciós korong különböző területeinek sugárzása alapján.