A szondát 2009. márciusában állították Föld körüli pályára, majd több hónapos kalibráció és tesztelés után nyár végén kezdte el a méréseket. A most publikált eredmények több mint egy év begyűjtött mérési adatain alapulnak.

A GOCE az összes műhold közül a legalacsonyabb pályán kering, 254,9 km magasan. A méréseket egy nagy pontosságú gradiométer végzi, ami három platinatömbből áll, és a működési elve az Eötvös-ingáéra hasonlít.

A földi gravitáció átlagos mértéke 9,8 m/s2, de ez nem egyenletes az egész bolygón, főleg azért, mert a Föld nem tökéletes gömb alakú. A sarkokon így erősebb a gravitáció, mint az Egyenlítő mentén: 9,78 és 9,83 között mozog ez az érték. A GOCE mérései alapján az ESA szakemberei létrehoztak egy térképet, ami azt mutatja meg, hogy a Föld melyik pontján mennyivel tér el a gravitáció attól, az értéktől, amennyinek ott elvileg lennie kellene - pontosabban azt mondja meg, hogy ezt az elméleti értéket a földgolyó elliptoid alakjától hány méterrel feljebb vagy lejjebb veszi fel.

A térkép szerint a legnagyobb eltérések az elméleti értékektől Izland környékén, illetve az Indiai-óceánok, Srí Lanka szigetétől délre tapasztalhatók. Izlandon 80 méterrel a tengerszint felett, míg az óceánon 100 méterrel az alatt mérhető az a gravitációs érték, aminek elvileg a felszínen kellene lennie. Ezek az eltérések egyébként annyira kicsik, hogy a mindennapi életben nem érzékelhetők, a GOCE műszereinek felbontása azonban a földi gravitáció mértékének tízezermilliárdad része, így képes észlelni az eltéréseket.

A gravitáció egyenetlenségeinek térképe klímamodellek finomításához, oceanográfusok kutatásaihoz, illetve a földrengések és vulkanikus aktivitás előrejelzéséhez lehet majd hasznos. A GOCE az eddigi méréseknél sokkal pontosabb adatokat szolgáltat, és olyan helyeken is képes mérni, ahol egyébként a körülmények azt nagyon megnehezítenék vagy lehetetlenné tennék hagyományos eszközökkel (Antarktisz, Közép-Afrika, a Himalája, vagy az Andok)

A műhold előreláthatólag 2014-ig működik még, addigra elfogy a xenongáz, ami az ionhajtóműveit hajtja, és az ebben a magasságban ritkán ugyan, de azért előforduló gázmolekulákkal való ütközések lelassítják, majd a gravitáció legyőzi, lezuhan, és a légkörben a súrlódás megsemmisíti.