Az ESO VLT távcsőrendszerének VISIR elnevezésű infravörös kamerájával rögzített felvétel a legjobb kép, amit egy sárga hiperóriás csillag által ledobott ködről valaha is készítettek.
Az IRAS 17163-3907 katalógusjelű, a Skorpió csillagképben, a Tejútrendszer szívében található szörnyeteg átmérője körülbelül ezerszerese csillagunkénak. Az új észlelések alapján a Napnál mintegy ötszázezerszer fényesebb, 13 ezer fényév távolságban lévő objektum a legközelebbi ismert sárga hiperóriás, melyről Eric Lagadec (ESO), a felvételt készítő csoport vezetője szerint köztudott volt, hogy infravörösben nagyon intenzíven sugároz, ellenben mostanáig senki sem azonosította sárga hiperóriásként. Ennek oka talán az lehet, hogy bár az IRAS műhold által a 12 mikronos hullámhosszon észlelt infravörös égbolt 30 legfényesebb csillagának egyike, az optikai tartományban azonban halvány.
A VISIR kamerával végzett megfigyelések felfedték a csillagot övező, majdnem teljesen szférikus, két részből álló anyagburkot is. Ha a Tükörtojás-ködöt a Naprendszer középpontjába helyeznénk, a Föld a sárga hiperóriás belsejébe kerülne, a Jupiter pedig közvetlenül a felszíne felett keringe. A sokkal nagyobb köd azonban magába foglalná az összes bolygót, a törpebolygókat, és még néhány, a Neptunusz pályáján jóval túl keringő üstököst is. A külső burok sugara körülbelül 10 ezer csillagászati egység.
A sárga hiperóriások fejlődésüknek igen aktív szakaszában vannak, melynek során több hullámban anyagot dobnak le magukról. Az IRAS 17163-3907 ilyen események következtében mintegy 4 naptömegnyit veszített néhány száz év alatt. (A csillag becsült tömege egyébként a Napénak 20-szorosa.) A kitörések során ledobódott, szilikátokban gazdag anyag egy kettős, csaknem gömbszimmetrikus burkot alkot a csillag körül.
A hiperóriás erős aktivitása azt is jelzi, hogy valószínűleg nem sok van már hátra neki, életét egy nagy robbanással fogja majd befejezni, azaz egyike lehet a Tejútrendszer következő szupernóváinak, és mint ilyen, a környezetében katalizálja majd egy új csillaggeneráció keletkezését. Az ide vezető nem túl hosszú út fázisai a következők. Miután minden hidrogénüket elégették, a tíz naptömegnél nagyobb csillagok vörös szuperóriássá válnak. Ez a fázis akkor fejeződik be, amikor a csillag már az összes héliumát is felélte.
Ezután ezen objektumok egy része néhány millió évet tölt a sárga hiperóriás állapotban mielőtt az ún. fényes kék változó (LBV, Luminous Blue Variable) fázisba fejlődik. Ezek a forró és nagy luminozitású csillagok folyamatosan változtatják fényességüket és erős csillagszelüknek köszönhetően jelentős mennyiségű anyagot veszítenek. Ez az állapot azonban még mindig nem a csillagfejlődés utolsó lépcsőfoka, a végső kataklizmát még megelőzi a Wolf-Rayet csillagnak nevezett, már valóban nagyon instabil fázis, ami már egyenesen vezet a szupernóva-robbanáshoz.