Izgalmas ritka állatokat nagyvárosi életterükön kukkolni. Íme egy hódtörténet:

Augusztusban vagy fél tucatszor lestünk meg a Kopaszi-gáton (legalább) egy hódot.

Meglehetősen kiszámítható az esti rutinja, ezért kiváló alanya a nagyvárosi állatlesnek. Szürkületkor kanyarodik a kvázi félsziget déli csücskéhez és a parttól legfeljebb 3-4 méter távolságban úszik felfelé, az árral szemben, éspedig

A jó egy kilométeres távot miután végigússza, azonos nyomvonalon fordul vissza. Hogy pontosan honnan indul, nem sikerült megfejtenem. Valószínűleg a Kopaszi-gát nyugati felének déli részén túl, a mólók után fészkelhet. Arra sem sikerült rájönnöm, hogy mindig ugyanazt a példányt látjuk-e, vagy a család más-más tagja indul portyázni. Mindenesetre mindig magányosan úszik, de ettől még persze nem kizárt, hogy egy-, vagy akár több hódcsalád is tanyázhat a környéken.

Egyszer, a Café Ponyvaregény magasságában ki is mászott a partra. (A csatolt térképen jelölt a hód állandó úszási nyomvonala, valamint ahol egyszer láttuk partra szállni.)

Ekkor győződhettünk meg arról száz százalékosan, hogy hódról van szó, és nem mondjuk egy vidráról, vagy nutriáról, mert a hamisítatlan hódfarkát is megpillanthattuk, a félhomály ellenére. („Hódságát” egyébként azzal is igazolja, hogy úgy 10-15 métert a felszínen úszik, majd majdnem ugyanannyit és közel ugyanolyan gyorsan a víz alatt. Közben az irányát teljesen tartja, a nutriák viszont nem jeleskednek merülésben.)

A partra mászott hód elrágcsálta egy vékonyabb fa szárát, ám nem vitte magával. Mi a sötétben lapítottunk. Igyekeztünk észrevétlenek maradni, de ennek ellenére lehet, hogy mégis megzavartuk, és 4-5 perces szárazföldi tartózkodás után visszaúszott a Dunába. (Az eurázsiai hódok a kanadai rokonaiktól eltérően nem építenek hódvárakat. Gátrendszert is ritkán, ám kizárólag növényi eredetű táplálékai közé tartozik a fakéreg is, nem kizárt, hogy meglesett hódunk a vacsoráját fogyasztotta, netán a családjának szánta a kaját.) Megfigyeléseink alatt természetesen mindig csendben követtük. Vagy észre sem vett minket, vagy egyébként se izgatja, hogy mi történik a parton a közelében.

Egyszer, egy közepesen ittas, fehér inges fiatalember éppen a dolgát végezte a fák között:

– Nem zavar, hogy éppen pisilek? – kérdezte. – Nem – válaszoltam – mi amúgy hódot lesünk, egyébként meg úgy 9-10 méterre van egy WC.

– majd továbbnyargaltam a hódot követve, mögöttem pár lépéssel feleségemmel és nyolcéves lányunkkal.

Eddig a leghosszabb ideig, valamikor augusztus közepén sikerült meglesnem. A Buda és Pest közötti nyílt Duna-part budai oldalán, dél-észak-dél tengelyen abszolvált, esti rutinúszását követően végignéztem, amint visszaúszott délen a védett öbölbe. Ott vagy kétszer átúszott keresztbe a két parton oda-vissza a mólók között, majd úgy este fél tíz után reménytelenül rám sötétedett, de nagyjából dél felé úszott lefelé a Dunán, amikor teljesen nyomát vesztettem.

Az esti, Kopaszi-gáton végződő augusztusi rövid bringatúráink fénypontjává vált a hódles. Később már diszkréten, de a lecsatolható biciklilámpákkal is megpróbáltuk követni, ám ilyen hosszasan többé egyszer sem sikerült.

Sajnos én csak olyan pocsék minőségű fényképet és videót tudtam készíteni az újpesti hód dél-budai fajtársáról, hogy inkább nem csatolom, mert azokhoz képest a legtöbb Loch Ness-i szörnyről készült felvétel is hitelesebbnek tűnik, de ha kell, eskü alatt vallom, hogy hódot láttam a Kopaszi-gátnál.

Mindenesetre, ha az olvasók közül egy ügyes természetfotós kedvet kapott a hódlesre, szívesen fogadjuk anyagát. Valamint ha más különös, Budapesten vagy egyéb nagyvárosban élő állatot láttatok, kérjük írjátok meg.