Budapest és Bécs testvérvárosi versengése a boldog békeidőkben, egymásra kölcsönösen ható fejlődése albumok, könyvek és tanulmányok kedvenc témája. Három évvel ezelőtt A Duna fővárosai. Bécs, Budapest – Párhuzamos városképek 1850-1920 című kiállítás fotópárjai szintén erre a leginkább nosztalgikus szemmel nézett korszakra tekintettek vissza.

A város-összehasonlító projekt következő állomása a két főváros 1918 és 1970 között lezajlott építészeti fejlődésével foglalkozik. Az első világháború után a Monarchia romjain megszülető Ausztria és Magyarország az egykori közös ország kicsiny utódállama lett Közép-Európa újrarajzolt térképén, egyszerre aránytalanul nagynak tűnő fővárosokkal. Az egyelőre még csak Bécsben látható kiállításon közel százötven képpár mutatja be a két város 20. századi urbanisztikai fejlődését a lakhatás, a sebesség városa, a fény és elektromosság, háború és diktatúrák, a város múltja, a vertikalitás, a jóléti állam és a Duna fővárosai témáin keresztül.

Tamáska Máté szociológus, városkutató, a kiállítás szakmai kurátora a közös pontok kiemelésére törekedett, és arra, hogy a fotókon ne csak az épületek, hanem a város lüktetése is megjelenjen. A bécsi fotók többsége a városháza megrendelésére készült a sajtó számára, így leginkább az átadás utáni steril, újszerű tér jelenik meg rajtuk. A budapesti fotók forrása a Fortepannak köszönhetően változatosabb: az UVATERV gyűjteménye mellett hangsúlyosak a mindennapi térhasználó tapasztalatait jobban visszaadó amatőrfotók is.

Az Urbanistán most abécsi Ringturm galériában június 8-ig látogatható kiállítás képpárjai és témái közül válogattunk.

A húszas-harmincas évek progresszív várostervezése legalább annyira szólt az épületekről, mint a környezetükről. Az 1928-ban alapított Szent István park modern bérházai a felszámolt parkettagyár helyén épülő modern városrész jellegzetes épületei. A Dunára és a szemben lévő budai hegyekre nyíló park a korszak talán legszebb városképi alkotása. A közeli református templom mögött még 1949-ben is ipari táj látható. A bécsi Hayden parkot egy bezárt temető helyén alakították ki. A park önmagában is monumentális, amit tovább fokoz a Reumannhof szociális munkáspalotáinak léptéke. (Fotó: Fortepan, FORTEPAN, 1949 / M. Gerlach, WStLA, Fotoarchiv Gerlach, 1926)

A sebesség a XX. század egyik fontos mítosza a metropoliszok életében is. A városon belüli utazási idők néhány percnyi csökkentése érdekében semmilyen árat nem tartottak magasnak: alagutakat fúrtak, felüljárókat építettek, városrészeket bontottak el, fasorokat vágtak ki. Az idő elleni harc végül nem az időt, hanem a teret győzte le: a város térben terült szét, újabb problémákat vetve fel. A budapesti képen a kettes metró és a gödöllői HÉV közös végállomása épül a mai Puskás Ferenc metróállomásnál 1950-ben. A Rákosi-korszakban a moszkvai mintájú metró építése politikai kötelesség volt, minden gazdasági megfontolást maga mögé utasított. A tervek szerint a gödöllői HÉV-vonal egy részét helyezték volna föld alá. Végül az építkezést leállították, és hosszú szünet után, 1970-ben fejezték be. A bécsi Karlsplatz téren a föld alatti villamos kiépítése zajlik 1964-ben. Itt is a pénzhiány szülte meg az U-Strassenbahnt, a föld alá helyezett villamost, amely a mai U2 (kettes metró) pályáján a nyolcvanas évek fordulójáig járt. (Fotó: UVATERV, FORTEPAN, 1950 / ismeretlen, Ormos Imre Alapítvány gyűjteménye, 1964)

Az első világháború után Európa-szerte megnőtt az állam szerepe a lakásépítésben, felváltva a magánbefektetők addigi túlsúlyát. Ezzel együtt a lakás és a lakóház társadalmi ideológiák küzdőterévé vált: a konyha a női szerepekről (is) szólt, a cselédszoba fennmaradása vagy elhagyása a társadalom rétegzettségéről. Az Attila úti Bethlen-udvar a budapesti támogatott lakásépítés egyik korai példája. Azonban nem szociális alapú, hanem valójában egy államilag támogatott bérház volt: a kislakások mellett négyszobás felső polgári otthonokat is kialakítottak benne. Bécsben ugyanekkor nagyszabású városi lakásépítési akció zajlott, amelynek célja az olcsó, de jó minőségű munkáslakás volt. Az utcaképi megjelenésben azonban kerülték a túlságosan egyszerű és ezért filléresnek ható megoldást. A Wildholtzhof lakóház a Simmering Markton és a többi munkáspalota azt sugallta, a dolgozó is élhet polgár módra. (Fotó: Karabélyos Péter, FORTEPAN, 1942 / M. Gerlach, Fotoarchiv Gerlach, 1926)

A sebesség mellett a fény és az elektromosság is nagy hatással van a modern metropoliszok életére. Éjszakánként egy új városkép születik. A Széll Kálmán téri „gombák” nappal szinte elvesztek a szélesen szétterülő téren, sötétedés után azonban eljött az ő idejük – egészen az akkor már Moszkva térnek hívott hely 1972-es teljes átépítéséig. A Westbahnhof pályaudvar melletti Stafa áruház a századforduló egyik úttörő vasbeton szerkezetű épülete volt, gazdag vakolatarchitektúrával. 1955-ben díszek nélküli homlokzattal épült újjá, a funkcionalista épület éjjel mégis pompásnak tűnt. (Fotó: Konok Tamás, FORTEPAN, 1941 / ismeretlen, WStLA, Presse- und Informationsdienst, 1953)

A modern városépítészet fanatikus rajongással tekintett a mozgásra mint a város legfőbb funkciójára. A szintbeli kereszteződések kiváltását, a fel- és levezető kanyarulatok rendszerét eredetileg az autópályákra dolgozták ki, de idővel a városban is alkalmazni kezdték. A második világháborús pusztulásból a hatvanas években újjáépített Erzsébet híd a városon áthaladó autópályák összekötésére szolgált, ahogy a bécsi Brigittenauer híd is. (Fotó: UVATERV, FORTEPAN, 1965 / Dalányi László, Ormos Imre Alapítvány gyűjteménye, 1982)

„A neonfényben úszó tér olyan, mint egy laboratórium, minden részletében steril és céltudatos, sőt futurista. A mesterséges fény a föld alatt nem kiegészíti, hanem formálja a teret, mely nélküle nem is létezne”– írja Tamáska Máté a kiállítás katalógusában. Különösen így van ez az aluljárókban, már ha a városhasználó egyáltalán érzékel valamit a fénnyel kiemelt ívekből és formákból. Budapesten az Astoria, Bécsben a Ring alatti Opernpassage volt az első aluljáró. (Fotó: UVATERV, FORTEPAN, 1965 / Adolf Hoch/Wiener Stadtbeamt, WStLA, Presse- und Informationsdienst, 1959)

Európa a rövid 20. században legalább annyi energiát fektetett épített környezetének pusztításába, mint amennyit jövője megtervezésébe. A metropoliszok tereit sem hagyták érintetlenül a hatalmi játszmák. 1938-ban a budapesti Hősök terén, a 34. Eukarisztikus Világkongresszusra épített ideiglenes installáció is a rendezvény hivatalos üzenetét közvetítette: Magyarország Közép-Európa utolsó békés szigete. A nácizmust elutasító konzervatív Európa találkozóján Hitler megtiltotta a német részvételt. Az Anschluss után Bécs Németország részeként 1940-ben már a győztes nyugati hadjáratot ünnepelte a Heldenplatzon. (Fotó: Császy Alice, FORTEPAN, 1938 / ismeretlen, VGA Wien, 1940-1942)

Bár a Duna mentén nem épültek toronyházerdők, az erről szóló urbanisztikai viták végigkísérték a századot. A régi városrészek, falusias külső kerületek helyén felhúzott magasházak a nagy lakásszámbővülés ígéretével csábítottak. A Pest északi iparnegyedében fekvő Kárpát utcában és a szőlőműves faluból iparnegyeddé alakult Ottakringen a hatvanas években egymás mellett él még az eltüntetendő és a jövőnek kikiáltott. (Fotó: UVATERV, FORTEPAN, 1961 / ismeretlen, WStLA, Presse- und Informationsdienst, 1963)

A városépítészet hosszú évszázadokon át az erődítések története is. A 18-19. század hadviselése kiköltözött a városfalon túlra, azonban a második világháború alatt a városok ismét erődök lettek. A főváros épületállományának hetvenöt százaléka sérült meg Budapest-erőd bevétele során. A baloldali, 1946-os fotón a budai Vár alatti Attila út házsora a Királyi Testőrség épületének romjaival. Bécsben a Gürtel, a Ring és a Duna-csatorna voltak a frontvonalak (utóbbi a jobb oldali képen, 1946-ban). A bécsi negyven százalékos épületállomány-pusztulás nemzetközi viszonylatban mérsékeltnek mondható. (Fotó: Carl Lutz, FORTEPAN, 1946 / ismeretlen, WStLA, Presse- und Informationsdienst, 1946)

A jóléti állam az alapvető életszínvonal garantálásával és a szociális intézményhálózat kialakításával igyekezett stabilizálni saját rendszerét. A nagy falatnak számító lakásépítés mellett ott voltak a kis hangulatjavítók, például a játszóterek létesítése. A játszótér az ötvenes-hatvanas években lett önálló tájépítészeti műfaj – és generációs élmény, egy-egy játék élettartama jellemzően 20-30 év, így az egymást váltó városi nemzedékek a játszótereik mentén is elkülöníthetővé váltak. A Szent István parkban és egész Budapesten a fém, a Karplusgasse utcában és Bécsben a beton volt divatban. (Fotó: Angyalföldi Helytörténeti Gyűjtemény, FORTEPAN, 1962 / ismeretlen, WStLA, Fotoarchiv Palka, 1961)

A metropoliszok és múltjuk a kiállítás fontos fejezete. A városok átalakulása hosszú évszázadokon át kis lépésekben, a kortársak által alig érzékelhetően zajlott. A 20. század ebben is gyökeres és gyors változást hozott: a városkutatók szerint általában brutálisan bánt a múlttal. Persze voltak kivételek, például néhány kiemelt műemlék számára igyekeztek új, méltó környezetet teremteni. A budai Vár 16-17. századi erődrendszerének részét képező rondella és a bécsi Ruprechtskirche a második világháború után szabadult ki – előbbi a föld alól, utóbbi a környező bérházak gyűrűjéből. (Fotó: Inkey Tibor, FORTEPAN, 1950 / ismeretlen, WStLA, Presse- und Informationsdienst, 1960)

Érdekel a régi Budapest? Kövesd az Urbanistát a Facebookon!

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!