1944 karácsonyától 1945 februárjáig Budapest a második világháború egyik legsúlyosabb ostromának elszenvedője volt, melynek legfőbb építészeti kárvallottja a korabeli kormányzati és igazgatási központ, a Budai Vár volt. A negyed a főváros más részeihez képest döbbenetes mértékű károkat szenvedett el.

1944-ig a Királyi Palota főhercegi szárnyában volt a kormányzó, Horthy Miklós hivatala és rezidenciája is. Itt volt a miniszterelnökség és a Honvédelmi Főparancsnokság épülete is. A Várnegyedben és annak közvetlen környezetében pedig több minisztérium is működött. A falakon belül volt a Belügy-, a Külügy-, a Pénzügy-, és a Honvédelmi Minisztérium, míg a Lánchíd hídfőjénél működött az kereskedelemügyi és az iparügyi tárca is. A földrajzi tényezők és a Várban kiépült kormányzati védelmi központ természetszerűleg vezettek oda, hogy a fővárosért folyó küzdelmek itt csúcsosodtak ki.

A Budai Vár két jól elkülönülő részre volt osztható. A hegyplató déli harmadát a királyi rezidencia és a kormányzati épületek foglalták el, míg az északi kétharmad a minisztériumokkal és követségekkel tarkított lakónegyed volt. A két rész így eltérő fejlődési pályákon mozgott.

Buda a 19. század utolsó harmadára lényeges lemaradásba került a vele egyesített Pesttel szemben. Az 1870-es évektől a Duna balparti városrészben olyan európai mércével nézve is jelentős építkezések zajlottak, mint az Andrássy út és a Nagykörút kiépítése, illetve a modern polgári társadalom közintézményei (Operaház, színházak, múzeumok) is itt leltek otthonra. Ezzel szemben a budai vár évszázados és lebonthatatlan várfalaival egy zárvány volt, melyet elkerült a nagyszabású városfejlődés. Napjainkból nézve ez örömteli volt, mivel a Várnegyed rengeteg műemlékileg értékes, középkori eredetű, de átépítéseket mutató polgárháza megmaradt, azokat nem söpörte el a Kiegyezés utáni fejlődés olyan mértékben, mint ahogy Pesten. A kortársak számára ez azonban a régi Buda leáldozását jelentette.

Habár a 19. század közepén a területen álltak már nagyságukkal az egyszintes lakóépületektől jelentősen elütő építmények az északi, polgárvárosi részen (a Nándor-laktanya, a volt Országház, a régi Jezsuita épületegyüttes), ezek mind középületek voltak. A királyi palota körül nagyobb fejlesztésekre az 1870-es évektől került sor, és lényegében a századfordulóig tartott, melynek keretében a modernizálódó város és ország méretéhez méltónak gondolt együttes alakult ki a Várkert Bazárral és a Hauszmann Alajos-féle palotával.

A polgárvárosban is voltak azonban nagyobb léptékű építkezések: a Tárnok és Országház utcában az 1870–80-as években három négyszintes bérház is épült, továbbá a régi Országházban működő Belügyminisztériumot is jelentősen bővíteni kellett. A királyi, kormányzati rész és a lakónegyed határát képező Dísz tér is jelentős átalakuláson ment keresztül, képét jelentősen befolyásolta az 1880-as évek elején épült, négyemeletes Szent György téri, Kallina Mór-féle Honvédelmi Minisztérium, melynek melynek hatalmas tűzfala nézett erre.

A tér sarkán 1893-ban hatalmas háromemeletes sarokkupolás bérpalota épült, majd 1895–1896-ra megvalósult a minisztérium tűzfalát eltakaró, szintén Kallina tervezte Honvéd Főparancsnokság is. A századfordulón pedig a másik saroktelken tető alá került Hauszmann Alajos Vöröskereszt Egyletnek és a horvát-dalmát-szlavón tárca nélküli miniszter irodájának tervezett háromemeletes, szintén tetődíszes háza. Ez utóbbi a két világháború között a Külügyminisztérium otthona lett. Ugyanúgy a századfordulón kezdett el épülni a Fellner Sándor tervezte új pénzügyminisztériumi palota a Dísz téren.

1910–11 során két újabb Tárnok utcai négy, illetve ötemeletes házat építettek fel, továbbá 1912-ben elkezdődött az Országos Levéltár építése a Bécsi kapunál. Ezek hatására a Fővárosi Közmunkák Tanácsa 1912-ben kimondta, hogy legfeljebb háromemeletes és 21 méter magas épület építhető. A korlátozás, valamint az I. világháborút követő gazdasági krízisek vetettek gátat a negyed további átalakulásának. 1928-ban azért tovább szigorították a szabályozást és a legnagyobb építménymagasságot 15.5 méterre és két emeletre szállították le. A II. világháborúig épületek visszabontásra nem került sor, sőt a Belügyminisztériumra az 1920-as években új emeletet húztak.

A világháborút mindössze egy épület vészelte át csak üveg- és cserépkárokkal, a Várhegy többi építménye közepesen, de többnyire súlyosabban sérült. Ez lehetőséget teremtett arra, hogy az 1948-ig működő Közmunkatanács, Fischer József elnökletével megvalósítsa szándékait. Szakértelméhez, tehetségéhez és a város újjáépítése során elért eredményeihez ma sem fér kétség, azonban tény, hogy egyrészt a háború után felszínre jövő kőkemény modernista szemléletből, másrészt politikai, ideológiai okokból is, ekkoriban kiemelkedően historizmus- és szecesszióellenes volt az építészeti közhangulat. Az egységes elvek szerinti helyreállítást megkönnyítette, hogy ekkor zajlottak le az államosítások. Az ingatlanok magántulajdonosai, kezelői nem jelentettek akadályt.

A berendezkedő kommunista hatalom a Horthy-korszakkal „besározódottnak” tekintette a Budai Várat. Az alapvetően elvi megfontolás mellett néhány gyakorlatias érv is alátámasztotta a vár „államtalanítását”: az óriási költségekkel helyreállítható itteni ingatlanok helyett, az államosítások révén megszerzett, és jobb állapotú, olcsóbban használatba vehető pesti bankpalotákat kívánták használni. A különféle szempontok súlya és érvényesülésüknek útja azonban a mai napig nem tisztázott. Tény viszont, hogy idővel minden igazgatási funkciót (államfői hivatal, miniszterelnökség, minisztériumok) Pestre telepítettek át. Az üresen maradt középületeket vagy lebontották, mint a külügyi és a honvédelmi tárca esetében, vagy egy-két szinttel visszabontották, mint a belügy- és pénzügyminisztériumoknál és rövidebb-hosszabb idő után más célokra használták fel.

A Vár és egész Budapest újjáépítésének módját egyszerre befolyásolták építészeti és urbanisztikai megfontolások, a korszak igencsak korlátozott anyagi erőforrásai, valamint a berendezkedő kommunista államhatalom döntései, a korszak történelmi múlttól radikálisan szakítani akaró szellemisége. A Várnak az Országos Széchényi Könyvtár megnyitásával 1985-ben lezárult, de tulajdonképpen soha be nem fejezett helyreállítása mára több ponton elavult műszakilag és esztétikailag is. A városban és az országban szétnézve számos helyen ütközhetünk az 1945 utáni leegyszerűsítő helyreállítások és bontások eredeti állapotba történő felülbírálásába, elég a Szabadság híd vagy a Margit híd rekonstrukciójára, a jelenlegi Belügyminisztérium, a Wellisch-ház, valamint a New York- és a Grasham-palota tetőidomainak visszaállítására, vagy az Állatkert megsemmisült állatházainak újjáépítésére gondolni.

A túlméretezettnek tartott vári épületek visszabontása mai szemmel nézve is érthető, amennyiben azzal a céllal történt, hogy a polgárváros kétszintes lakóházainak léptékéhez jobban illeszkedjenek. A Tárnok utca semmitmondó, 1910-es évekbeli házainak visszabontásával aligha lehet vitatkozni. Azonban az elvek merev alkalmazása nem minden esetben hozott szerencsés végeredményt és az adott épület értékvesztése nem mindenhol állt arányban a városkép nyereségével. A le- nem, csak visszabontott minisztériumi épületek például alapterületük folytán így is kilógnak.

Ezeken túl, pedig számos lebutított, leegyszerűsített homlokzat jött létre a területen, melyek részben a 19. századi historizmus gyökeres elutasításának, részben pedig a középkori maradványok aránytalan túlhangsúlyozásának köszönhetők. Születtek korszakos, példaértékű bemutatások, de némely esetben itt is csupán a drámai értékvesztést figyelheti meg az 1945 előtti és mai képet összehasonlítva az ember.

Erre cikkünk következő részében lesz lehetőség.

Szerzőnk művészettörténész. A borítóképen a Honvéd Főparancsnokság épülete a Dísz téren (Fortepan / ARCHIV FÜR ZEITGESCHICHTE ETH ZÜRICH / AGNES HIRSCHI / CARL LUTZ felvétele). A jelenlegi állapotokat bemutató fotók Gerse Dániel munkái.

Érdekel a Vár története?  Kövesd az Urbanistát Facebookon, Twitteren, vagy újabban akár Instagramon is.