Azt tudjuk, hogy milyen egy alpesi vagy egy erdélyi faház. De belegondoltatok már abba, hogy vajon milyen faházat építenek a távol-keleti hegyekben? Miben hasonlítanak az európaiakra, miben térnek el azoktól, és legfőképp miért? Többek közt ez is kiderül A mi házunk című filmből, amit holnap, azaz csütörtök este vetítenek ingyen a Pótkulcsban, hogy beharangozzák vele a hamarosan kezdődő Taiwan Dox filmfesztivált. 

Az Urbanista heti programajánlójában már pár szóban belengettem a hírét, de mivel megkaptam vetítés előtt a teljes filmet, kicsit bővebben is szólok róla. A történet röviden annyi, hogy van egy Wilang nevű fiatalember, aki ugyanannak a falunak az általános iskolájában tanít, ahol felnőtt. Nem csak a gyerekeknek próbálja átadni őseik, az atayal nép hagyományait, de igyekszik azt maga is megélni. Legalábbis egy olyan házat építeni, mint amilyenben az elődei laktak. A film azt mutatja be, hogyan húzza fel barátaival azt az épületet, ami később az otthona lesz.

Az építés több szempontból is érdekes. Egyrészt nem valami hagyományfelelevenítő, vagy újraalkotó szeánszról van szó. Nem mesebeli ősök formakincsét próbálják újra kitalálni a semmiből. A résztvevők amúgy is teljesen hétköznapi, mai emberek: nem járnak népviseletben, nem elszállt művészek, sőt még csak nem is építészek vagy építőipari munkások. (Arrafelé - mint elmondják - nem kell építési engedély, ha nem használt gépeket az építéshez.) Olyan fogásokat, technikákat és anyagokat alkalmaznak, amiket Wilang nagyapja is használt. Láthatjuk is a filmben az öreget, ahogy 88 évesen mutogatja, hogyan kell házat építeni: az unokája gondosan dokumentálta, amit csak lehetett.

Persze nem 100%-ban egy régi atayal házat építenek fel megint, de minden eltérésnek oka van. Cédrus (legalábbis így fordítják angolra) helyett például kénytelenek fenyőt használni, mert az ma már megfizethetetlen. Régen viszont ingyen volt, sőt ki se kellett vágni: a tájfun után egyszerűen összeszedték a kidőlt törzseket, és azokat használták építőanyagnak. 

A tájfun az oka az egyik legfontosabb változtatásnak is, hogy több ponton acélgerendákat építettek a szerkezetbe. 1000-2000 méteren, ahol régen, de még a negyvenes években is épültek az ősi települések, egészen máshogy csapott le a vihar. Ma a civilizációhoz közel, a völgyekbe húzódtak le az őslakók, ahol viszont sokkal rombolóbb tud lenni a tájfun. Ezért is lehet amúgy, hogy náluk megmaradt a földbe süllyesztett épületszerkezet.

A film építészetileg is tele van érdekességekkel, még egy ilyen egyszerű építménynél is. Ahogy mondjuk palatetőt készítenek a szanaszét heverő kövekből. Vagy, hogy a házhoz hozzá tartozik az azt védő "tájépítészeti elem", támfal: alighanem ez is a szélvihar ellen véd, hiszen az egész épület egy hegyoldalba vágott platón fekszik.

Ugyanakkor legalább ilyen érdekes megismerni a főszereplő és feleségének életszemléletét, vagy azt, hogy milyen egy falusi iskola Tajvanon.

A mi házunk című filmet október 11-én 18:30-tól vetítik a Pótkulcsban, utána DJ távol-keleti ízekkel. A belépés díjtalan, itt van minden infó róla. Akit pedig az egész Taiwan Dox érdekel, ide kattnitson.