........................................................................
2009/9/1 Péter Erdőgyaraki <erdogyaraki@indexvideo.hu>

karos nevjegykartyavago nem jatszik?
........................................................................
2009. szeptember 1. 10:12 Szily László írta, <szily@mail.index.hu>:

ne hergelj, a k**** a******* b***** NEM NÉGYZETRÁCSOSAN HELYEZIK EL A K****** KIVÁGANDÓKAT hanem összevissza, hogy megőrülj. Ezek rosszabbak, mint a kommunisták.

L.
........................................................................

Jött Mészáros "Rózsaszín Párduc" őrmester, az egyenruhába bújt hőscincér, vidáman, mintegy köszönésképpen bekiáltotta a körletbe, hogy "nehogy má jól érezzék magukat", aztán odalépett hozzám, hogy "Szily elvtárs, nézzük csak meg azt a szekrényrendet". Kinyitotta a szekrényem ajtaját, aztán úgy tűnt, hogy csalódott bennem, bár nem láttam jól a mimikáját, mert az arcába esett egy könyv, a Pantaleon és a hölgyvendégek. El akartam mesélni neki, hogy ez volt az első irodalmi mű, aminek az olvasása közben önkielégítést végeztem, de nem tudtam magamra vonni a figyelmét, mert ekkor a szemgödrébe zuhant a Mester és Margarita, majd az Iskola a határon, a Száz év magány, a VII. Olivér, a Ketten Párizs ellen és még 45 kilogrammnyi pompás irodalom, ugyanis annyira elámultam a "szekrényrend" szón, hogy elfelejtettem figyelmeztetni, hogy a ruhák mögött, egészen a kimenőruhám gallérjáig, könyveket halmoztam fel, a szerencsétlenül szűkös alaprajz miatt torony alakban.

Na de mit anekdotázgatok itt, amikor - véreres, dülledt szemmel, mert a később részletezendő kínzások miatt k1/2 3-kor feküdtem le és 1/2 7-kor keltem - életemben először lázítani akarok, forradalmat, lincselést, sőt progresszív kormányszociológusok szabadon engedését a Moszva téri csúcsforgalomban. Az a tervem, hogy rávegyem minél több első osztályos szüleit: fogjunk össze, keressük meg az összes, betű- és számkártyákat tartalmazó elsős munkafüzet szerzőit/szerkesztőit + kiadóit, nyírjuk őket kopaszra, és a csillogó koponyájukra egyenként ragasszuk föl az ezerkétszáz átkozott biszbaszt, amit hajnalig szabdaltunk, félig ájultan, lüktető könyökkel és sajgó csuklóval.

Hogy miért kell szurokba, tollba és a Nemzeti Alaptanterv apró fecnijeibe forgatnunk olyan sok, jóravalónak tűnő nénit és bácsit? Mert a portások és biztonsági őrök mellett ők az igazi portáskommunizmus utolsó bástyái Magyarországon, nem pedig Lendvai Cenzor Ildikó.

Most felteszek egy fogós kérdést: vajon mi a világ kellemesebbik felén elvileg uralkodó liberális kapitalizmus létének lényege és értelme? Igen, az, hogy az emberek jól érezzék magukat. És mi volt a kommunizmus (és fura, szeplős karú édesgyermeke, Mészáros őrmester) jelszava? "Nehogy má jól érezzék magukat". Manapság már Magyarországon is csak ritkán (mindössze a boltokban, állami és önkormányzati hivatalokban, tömegközlekedési vállalatoknál és egészűségügyi intézményekben) találkozik az ember ezzel a tempóval. Mindaddig, amíg a gyereke iskolába nem megy.

Nálunk a csajom kezdte a robotolást, én az utolsó napra szálltam be, amikorra egy darab olvasás munkafüzet, a Játékház című, kipreparálása maradt hátra. 50 oldalt kellett téglalap alakú kartondarabokra vágni, rajtuk rajzocskákkal és szótagokkal. A szokásos buli: a képeket látható dolgok nevét kell kirakni a szótagokból. Hajnali fél háromra én lettem a fémvonalzós sniccerezés Paganinije, olyan érzékenyen csúsztattam a kezem a fémvonalzón, mint egy homoszexuális atomfizikus, és dühösebb voltam, mint Kövér László, amikor megtudta, hogy titkosszolgálati miniszterség helyett ő lesz a Népszava főszerkesztője.

A Játékház nyilvánvalóan direkt arra lett kitalálva, hogy végképp megtörje a gyerekük váratlan felnövése miatt amúgy is lesokkolt szülőket. Mint mondtam, a kiadványban kartonszerű papírra nyomtatott apró rajzok és szótagok találhatók. Már egy leendő elsősnek is nyilvánvaló, hogy ezek mérete nagyjából tetszőleges, vagyis bárhogyan el lehetne helyezni őket az oldalon. Ehhez képest a képeket nem szabályos négyzetrácsba nyomtatták, hanem össze-vissza, nehogymá jól érezzük magunkat, és egy lefektetett vonalzó mellett sniccerrel ripsz-ropsz öt óra alatt elkészüljünk vele. Nem, az átkozott ábrák össze-vissza vannak rátojva a papírra, hadd legyen benne 12 irányváltás, hadd kelljen állandóan áthelyezni a vonalzót vagy forgatni az ollót.

A legszemetebb kicseszés - ahol a szándékosság nem is tagadható - az, amikor az amorf négyzetrács két, mondjuk eltérő alapszínű, szimmetrikus félből áll, de ezek nem érintkeznek egymással, hanem egymástól egy-két milliméternyire vannak a papírra nyomtatva. Aki fogott már sniccert a kezében, az tudja, mit jelent ilyen közel egymáshoz hosszú, párhuzamos vágásokat ejteni.

Pár órányi ilyen kesergés után világosodik meg A Kommunizmus Üldözöttje, hogy tényleg, vajon mi a hóhérért nem perforáltak ezek a rohadt kartonfüzetek? Vajon miért kell életerős, fiatal embereknek hosszú és igen-igen kellemetlen, ízületromboló órákat tölteni tökéletesen értelmetlen, unalmas, idegölő tevékenységgel, mintha ez valami istentől elrendelt, elkerülhetetlen szopás lenne, mint például a gyerekvállalás? Hát azért, mert a tankönyvelőálltó kommunista zárványoknak egyszerűen eszükbe sem jut, hogy tényleg, miért ne szívjanak ezen a nyomorult vásárlók.

Hogy világos legyen: nem azért vagyok dühös, mert dolgoznom kellett a gyerek miatt. Még csak az éjszakázás sem zavart, előfordul, hogy magamtól is fent vagyok eddig. Hanem a dolog tökéletes értelmetlensége. Ennyire még az sem volt abszurd, amikor Mészáros őrmester arra kényszerített, hogy a Mezőtúr melletti pusztában ássak egy hasmenéses kínai hadosztályra méretezett latrinalyukat, majd azonnal temessem be, mert legalább titokban össze tudtam szedni egy gázálarctáskányi vastag gilisztát, másnap megszöktem kiképzésről és fogtam egy vedernyi kárászt a közeli csatornából. Itt azonban nem kaptam vedernyi kárászt, csak nehezen múló könyökfájást.

Miután pár órája tombolva írtam ezt a cikket, kicsit lehiggadtam, és felhívtam egy nyomdaiparban dolgozó barátomat, hogy mennyivel drágítaná meg egy ilyen munkafüzet árát, ha a vonalak perforálva lennének. Rövid számolgatás után azt mondta, hogy a papír vastagságától és más tényezőktől erősen függ a dolog, de maximum 5 százalékkal, bár lehet, hogy csak 1-2-vel.

A szemem újra vérben forog, munkafüzetkiadó-zsigerekben akarok tapicskolni, miután végeztem a rubrikákat direkt kuszán hagyó szerkesztőkkel-dizájnerekkel. Maximum öt százalék plusz miatt művelik ezt velünk?

Persze nem lenne ez a helyzet, ha Magyarországot nem birkák laknák. Ha elég hangosan követeljük, idővel bizony perforálni fognak azok a kommunisták. A panaszos levelek végére, drága sorstársak, azért írjátok oda, hogy Köztársaság tér, csak a miheztartás végett.