Keddtől él a hajléktalanságot akár börtönnel is fenyegető törvény, ami már önmagában is érdekes ügy, de most mégsem arról lesz szó, hogy milyen ötlet megbüntetni azokat, akik szerencsétlen módon elveszítették mindenüket, és ezzel szoros logikai kapcsolatban álló módon az utcán élnek. (Azoknak, akik már itt leragadnának, gyorsan megjegyezzük: az érv, miszerint szinte minden hajléktalannak jut szállás, többek közt azért is fals, mert például csak külön férfi és külön női szállók léteznek, tehát az állam ezzel a törvénnyel közvetve arról is dönt, hogy aki hajléktalan, az ne éljen párkapcsolatban, ami szintén meredek.)

De csapongás helyett nézzük a hajléktalanbüntetést távolabbról, mégpedig a nemzet gondolata felől. Nem kell megijedni, nem KDNP-sen patetikus értelemben nemzetezünk, sőt. Arról a nemzetről beszélünk, amelynek jelzőként óriás divatja van: szinte már nincs olyan állami hivatal, program vagy biznisz, ami ne nemzeti Nemzeti lenne. (Legutóbb ilyen hullámot a szocialista szónál tapasztaltunk, de ez tényleg messzire vezet.) A lényeg: az átnevezgetéssel nyilván a kedves állampolgároknak üzen a kormány, hogy mi itt egy NEMZET vagyunk, ez a legfontosabb, legyen világos mindenki számára, menjen akár a minisztériumba, vagy csak cigiért a sarokra. Oké.

De hogy mit kell érteni NEMZET alatt, az nem az átcímkézés eminens igyekezetéből derül ki, mint ahogy elkeni a részleteket a parlamenti hadoválás is.

A NEMZET jelentése a törvényekből, határozatokból és tervezetekből áll össze. A hajléktalanos törvénnyel például azt mondták ki, hogy a hajléktalan valami olyan dolog, amit gyorsan el kell takarítani a NEMZET szeme elől, mint a parlagfüvet, hogy ne tüsszögjön tőle a polgár. Amikor Szilvásvárad önkormányzata néhány hete kijelentette, hogy a fogyatékosok „nem szép látványt nyújtanak”, szóval inkább ne költözzenek a településre, akkor kikerültek a körből a fogyatékosok.

Amikor pedig Pintér belügyminiszter az EU kényszerítő erejével magyarázta, hogy Vámosszabadiban kénytelenek menekülttábort építeni, pedig ő tízezer aláírást hozna ellenük, akkor valójában megvontuk a NEMZET szimpátiáját azoktól az emberektől, akik például az életüket fenyegető terror elől, egy jobb élet reményében kérik a segítségünket. De ebben a körben vannak a drogosok is, akiknek gyógyítás helyett már üldözést kínálunk.

A hajléktalanok, drogosok, menekültek, fogyatékosok, azaz a kevésbé szerencsések azok, akiknek segítő kéz helyett inkább egy nagy pofont oszt ki az állam, hogy egy életre elmenjen a kedvük az utcán alvástól, a zavart viselkedéstől, vagy hogy meg legyenek rémülve valami sortűztől a lakásuk előtt. Majd megjavulnak, és akkor lehetnek teljes jogú tagjai a NEMZETÜNKNEK.

A NEMZETI érzések klasszikus, patetikus szobra a világban általában valami jól fejlett izmokkal rendelkező katona, aki bátran nyomul előre, miközben egyik kezével húzza maga után elesett bajtársát, vagy védőn öleli át a gyenge nőt, esetleg az autópálya mellé kirakott kiskutyát.

Az elképzelést, amely szerint a NEMZET egymásért felelősséget vállaló, egymást segítő és összefogásra képes emberek csoportja, szerencsére a Magyarország Nemzeti Laboratóriumban időközben már meghaladták.

A kampány erősödésével remélhető, hogy hamarosan tömegével avatják majd az országban az Unortodox Nemzet Szoborcsoportjait, amelyeken erősen izmolt hősök nyomulnak előre bátran. Kezükkel lendületet vesznek cingárabb társaik homlokán, lábukkal megbotlott bajtársaik mellkasára hágnak, és egymás hajába kapaszkodva törtetnek valami Nemzeti Minisztérium osztályvezetői széke felé.