Néhány héttel ezelőtt Vissy Beatrix-szel együtt vitasorozatot kezdeményeztünk az Indexen megjelent véleménycikkünkkel a propagandamédiáról. A TASZ munkatársaiként arról írtunk, hogy a kormányzati propagandamédia nem az ellenőre a hatalomnak, hanem az eszköze. A sajtószabadság funkciója viszont nem az, hogy a kormányzatnak és a kormányzat érdekében eljáróknak nyújtson védelmet, hanem épp ellenkezőleg, mindenki másnak, velük szemben. Ebből viszont az következik, hogy a propagandamédiát nem kezelhetjük úgy, mint a sajtószabadság alanyát. Ennek pedig ki kell hatnia arra, hogy milyen kötelezettségei vannak a hatalmon lévőknek és az ellenzéki pártoknak a sajtó és a sajtónak látszó kormánypropaganda irányában.
A vitát kezdeményező Társaság a Szabadságjogokért cikke szerint a kormánypropaganda nem tudja betölteni a sajtó alkotmányos szerepét, ezért a jogi megítélése is különböző.
Elsőként Koltay András, a Médiatanács tagja reakcióját közöltük. Szerinte a sajtószabadság nem csak a demokrácia szolgálatát jelenti, sőt, ha mást nem jelenthet, nincs is sajtószabadság.
A jogszociológus Fleck Zoltán amellett érvelt, hogy a kormánypropaganda a hatalom megtartása érdekében, annak pénzéből működik – külsőre olyan, mint a sajtó, de éppen a lényege hiányzik.
Bátorfy Attila médiakutató arról írt, hogy a szólás- és sajtószabadság csak akkor érvényesül maradéktalanul, ha a különböző tartalmak ugyanakkora eséllyel jutnak el mindenkihez, tehát a médiában tisztességes piaci verseny érvényesül. Csakhogy a piacot eltorzítja az állami beavatkozás, a médiahatóság pedig asszisztál ehhez.
A szintén médiakutató Urbán Ágnes szerint az állam a finanszírozás mellett jogszabályokkal is támogatja a kormánypárti médiateret, holott a beavatkozásra se piaci igény, se legitim indok nincs, a médiahatóság pedig segédkezik torz viszonyok konzerválásában. Urbán úgy véli, aki elfogadja, hogy a kormány médiapolitikája a szólásszabadság alkotmányos védelméről szól, saját magát csapja be.
A hat állítást megfogalmazó és magyarázó vitacikkünkre négy válasz érkezett, viszont a miénktől alapjaiban különböző álláspontot sajnos csak egyvalaki, Koltay András fogalmazott meg. Pedig biztos vagyok abban, hogy rajta kívül sok tollforgató ember van az országban, aki tőlünk alapvetően különbözően ítéli meg a propagandamédia jogi helyzetét. Rengetegen dolgoznak ilyen médiumoknak, akik mindennapi munkájukban, de még a bíróság előtt is igényt tartanak a sajtószabadságból fakadó jogokra. Ez persze egészen abszurd helyzeteket eredményez.
Nemrég például egy kormánypropaganda-lap munkatársa perelte be a TASZ-t, és a perben egy olyan jogot, a közérdekű adatok megismerésének jogát akarta érvényesíteni a TASZ-szal mint egy egyesülettel szemben, amit a valódi, a közhatalmat kontrolláló sajtó használ a közhatalom ellenőrzésére. Itt viszont egy magánszervezet ellenőrzésére használta volna a magát sajtónak álcázó, de a kormány eszközeként működő propagandalap. (Ebben az ügyben a bíróság helyesen mérte fel a helyzetet, az első fokon született ítélet a propaganda-munkatárs keresetét elutasította, mert egy nem közfeladatot ellátó szervezettől nem követelhetőek ilyen adatok.) A közhatalmat szolgálók szabadságjogokra hivatkozása magánemberekkel és magánszervezetekkel szemben nevetséges, mégis veszélyes jelenség.
Az, hogy ennek ellenére vitát ilyen kevesen vállalták, és alapjaiban eltérő nézeteket csak egyvalaki képviselt, az egymástól elszigetelődés jele: már olyan közéleti kérdésekről sincs vita, amelyekről tudjuk, hogy sokaknak van véleménye. Talán azért, mert túl gyakran látjuk már a közéletben, hogy érvekre nem érvekkel válaszolnak, hanem azzal, hogy kétségbe vonják a vitapartner vagy a vita létjogosultságát. A mi vitánkban szerencsére az előbbi nem történt meg, utóbbi is csak Koltay András címadásában, amely szerint a felvetésünk értelmetlen volt.
Koltay Andráson kívül Fleck Zoltán, Bátorfy Attila és Urbán Ágnes szólt hozzá a vitához. Urbán Ágnes az addig jogi, elvi és fogalmi szinten folyó vitát értékes médiapiaci adalékokkal egészítette ki, látszólag egyetértve velünk, mégis – bővebb kifejtés nélkül – azt írta: „A kérdés tehát nem az, hogy működhetnek a médiatérben a kormánypropagandát közvetítő médiumok és megilleti-e ezeket is a sajtószabadság védelme, mert nyilvánvalóan így van.” Nagyon érdekesnek tartom, hogy ezt írta, mert ezek szerint, bár első látásra egyetértünk, ebből a mondatból az következik, hogy szerinte éppen a legfontosabb állításunkkal tévedünk.
Éppen azért kezdeményeztünk vitát erről, mert úgy látjuk, hogy ez korántsem nyilvánvaló. Az állításnak a látszólagos nyilvánvalóságát tömören azzal igyekeztünk kétségbe vonni, hogy a propaganda nem a szabadság megnyilvánulása, hanem a hatalomgyakorlás eszköze. A szabadságjogok funkciója pedig éppen a közhatalom korlátok közé szorítása, a közhatalom gyakorlói ennélfogva nem hivatkozhatnak szabadságjogokra azokkal szemben, akik felett a hatalmukat gyakorolják.
Bátorfy Attila – sok más, alapvetően a vitaindító cikkünk álláspontjával összeegyeztethető állítás mellett – azt is írja, hogy „a mindenkori kormánynak ugyanolyan joga van nézeteit a közvéleményhez eljuttatni, azokat a nyilvánosságban érvényesíteni, mint a vele szemben kritikus, vagy a hatalmát ellenőrző ellenzéknek, sajtónak, állampolgárnak.” Azt hiszem, ezzel is egyetértenék, ha Bátorfy nem az „ugyanolyan joga” szavakat használta volna. Mert szerintem a kormánynak ugyan van joga, de az nem ugyanolyan. Mert ez a jog nem szabadságjogokból fakad, hanem a kormány tájékoztatási kötelezettségéből, és mindegy, hogy ezt a kormány a saját felületein vagy közvetítőkön keresztül teszi.
A kormány tájékoztatása is lehet ideológiailag elkötelezett (ahogy a kormányzás maga is az), de szemben mindenki mással, a kormány számára például a hazugság nemcsak morálisan, de jogi értelemben is tilos, és a kormány a tájékoztatás során sem lépheti át a közhatalomgyakorlás alkotmányos korlátait. Amikor valaki a választásokon közhatalmat nyer, egyúttal felelősséget és korábban őt nem terhelő korlátokat vesz a nyakába.
Koltay András a válaszcikkében úgy tesz, mintha mi egyenlőségjelet tennénk a kormánypárti média és a kormány propagandamédiája közé. És ebből kiindulva felteszi a kérdést: Hogyan is vonhatnánk meg a sajtószabadságból fakadó jogokat a kormánypárti médiumoktól, ezzel szűkítve annak a lehetőségét, hogy súllyal vegyenek részt a demokratikus nyilvánosságban? Vagyis álláspontunkat antidemokratikusnak tartja. A kormánypárti és a kormánypropaganda-médium azonosságát viszont csak Koltay állítja, mi nem.
Mi azt valljuk, hogy létezik olyan, a kormánytól független sajtó, amely történetesen világnézetileg közel áll a kormányhoz, de amely ezzel együtt is tükröt tart a közéleti valóságnak. Az ettől különböző kormánypropaganda viszont átfesti ezt a tükörképet azzal, hogy a tényeket és információkat szelektíven, a kormány érdekei szerint használja. A kormánypárti sajtó, amelyet igenis megillet a sajtószabadság, világnézeti alapon ért egyet a kormánnyal. A propagandamédia pedig azért, mert az a kormány. Ha változik a kormány álláspontja, a kormánypárti sajtóé nem feltétlenül követi le ezt, a kormánypropaganda viszont biztosan.
Hálás vagyok azért, hogy Fleck Zoltán felhívta a figyelmünket az ismert bírói reflexre, amely szerint az átpolitizált ügyekben a bíróság a jogszabály látszólag objektív szövege mögé bújik. Észben kell tartanunk, hogy ez az önvédelmi reflex éppen annak a képességétől fosztja meg a bíróságot, hogy felismerje, hogy a kormánypropaganda csak külsőre olyan, mint a sajtó, éppen a lényege hiányzik. Így pedig ezekben az ügyekben a bíróság saját csapdájába eshet: nem tud jogállami módon, vagyis függetlenül ítélkezni.
Egy, a szabadságjogokat stratégiai pereken keresztül érvényesítő szervezet számára – mint amilyen a TASZ is – napi szinten jelentkező kihívás a bíróságokkal elfogadtatni azt, hogy a szabadságjogok a jogszabályok szövegének ellenében is védelmet kell, hogy élvezzenek, és ebben a bíróságokra is nagy felelősség hárul. A bíróságoknak ugyanis képesnek kell lenniük arra, hogy jogorvoslatot nyújtsanak az alapjog-sérelmekre, nem tárhatják szét a karjaikat, mondván, hogy őket ebben egy alapjogot sértő jogszabály akadályozza.
Bár korábban azt írtam, hogy a vita fájóan rövid volt, mégsem állítom, hogy haszontalan. A vita lehetővé tette alapvető kérdések újragondolását. Abban az évi többtucat sajtóval kapcsolatos perben, amiben a TASZ munkatársai dolgoznak, az ilyen viták után tisztább, a bíróságok meggyőzésére egyre alkalmasabb jogi érveket tudunk megfogalmazni. Jobban értjük, hogy jogi értelemben mi a sajtó és mi a propaganda, és ebből mi minden következik a jogvitákra nézve. Mi ezeket a fogalmakat és érveket is használjuk, használtuk például abban a már említett perben is, amelyet a kormánypropaganda munkavállalója indított éppen ellenünk, és amelyet legalábbis elsőfokon így megnyertünk.
Ebben a perben fontos szempont volt, hogy a felperes olyan jogát akarta érvényesíteni, amely ebben a viszonyban őt nem illette meg, ö nem volt jogosult, mi nem voltunk kötelezettek. A fogalmak és érvek ezeken a pereken keresztül épülnek be a jogrendszer szövetébe, és alakulnak át véleménycikkek következtetéseiből íratlan, de a bíróság által alkalmazandó és alkalmazott jogi normák alkotóelemeivé.