A IX. kerületbe tervezett BLM-szobor apropóján Ráday Mihály városvédő ad rövid áttekintést arról, hogy ki és milyen szempontok figyelembevételével dönthet egyes budapesti szobrok felállításának ügyében.
Harminc évvel ezelőtt, még a rendszerváltás idején én dolgoztam ki és fogadtattam el azokat a jogszabályokat, amelyek meghatározták, hogy személyről csak a főváros nevezhet el közterületet, emlékművet pedig csak a főváros állíthat. Amikor ugyanis a kerületek önállósága megerősödött,
joggal lehetett attól tartani, hogy az egyesítés előtt, már 1870-ben életre hívott Fővárosi Közmunkák Tanácsa tevékenységének eredményeként megszűnt többes utcanevek „kiegyelése” után újra lesznek névismétlések az átkeresztelési hullám során, s lesznek ugyanabban a témában felállított emlékművek is több kerületben.
Budapesten vannak olyan útvonalak, amelyek két kerületet választanak el, illetve kapcsolnak össze, mint pl. a Király utca vagy az Üllői út. Amennyiben e két szomszédos kerületben ellentétes politikai beállítottságú önkormányzatot választanak meg, joggal lehet attól tartani, hogy – karikírozva a dolgot – egymást nézi az útvonal páros oldalán álló Sztálin a páratlan oldalon álló Hitlerrel. Egy ilyen nemkívánatos helyzetet mindenképpen ki kell küszöbölni.
A fővárosunkba érkező vendégeket, de a beköltözőket és a bennszülötteket sem igazán érdekli, hol van a kerület határa, hol kezdődik egy nagyon más önkormányzat...
Az lehet egyedül a helyes megoldás, ha a Fővárosi Közgyűlés joga marad, illetve lesz a továbbiakban újra dönteni ilyen kérdésekben, miután egy megfelelően sokoldalú bizottság által elkészített előterjesztés megszületett. Korábban az általam vezetett bizottság dolga volt mérlegelni, majd előterjeszteni a beérkezett közterületnév-javaslatokat, s a Budapest Galéria dolga volt megszervezni egy szoborállítással kapcsolatos döntés-előkészítő anyag létrejöttét. Ebben a munkában magam is részt vettem, így van tapasztalatom. (Sőt, meghívtak Pécsre is az ott felállítandó ’56-os emlékműre kiírt pályázatot elbíráló zsűri tagjai közé.)
Egyébként a szakmai zsűrik dolga volt korábban a köztéri, illetve köztérről látható szobrok és domborműves emléktáblák megítélése nemcsak történészi, politikai, de – megvitatva és értékelve azt – művészeti szempontok szerint is.
Ez az eljárásrend borult fel később a XII. kerületi Turul-szobor felállításakor. Erre az emlékműre ugyanis nem volt fővárosi hozzájárulás.
A kérdést úgy hidalta át az akkori vezetés, hogy változtatott a jogszabályon, s a kerületek lehetőségévé tett minden szoborállítást.
Emlékeztetnék arra, hogy minden fontosabb szobor felállítása előtt szoborbizottságot hoztak létre az „ántivilágban”. Érdekes is olvasni Liber Endre alpolgármester „Budapest szobrai és emléktáblái” címmel megjelent (és ma is a témában nélkülözhetetlen alapműnek számító) könyvében, hogy hogyan döntöttek például a Széchenyi-szobor vagy az Ybl-szobor felállítását megelőzően. Hogyan állt össze egy zsűri, és aztán hogyan zajlott le a pályázati munkák értékelése, hogyan döntöttek a felállított bizottság tagjai.
Kétségkívül sokféle művészeti elképzelés létezik, s mindennek „helye van a nap alatt”, de – úgy gondolom –
más egy műcsarnoki vagy akár szabadtéri kiállítás, mint egy önálló, saját környezetét is részben átminősítő, állandóra, örök időkre elhelyezni tervezett szobor felállítása.
(Bár azt, amit az „örökre” jelent, ez esetben megkérdőjelezheti magyarországi tapasztalataink sora. A szobrok gyakran költöztek nálunk. S néha az az érzése az embernek, hogy cserélhető fejűekre kellene csináltatni a történelmi alakokat ábrázoló műveket, mint hajdan időnként megtették az antik Rómában.)
Ami a IX. kerületi esetet illeti – úgy tudom –, egy időszakos szoborállításról van szó. A BLM-szobor pályázata megmozgathatja a kortárs képzőművészek fantáziáját, s egy időszakos kiállítás a nézőkét, a közönségét is. A meghirdetett pályázat ismereteim szerint egy időszakos eseményt készít elő, tehát nem egy végleges helyére felállítandó szobormű kiválasztásáról folyik a vita.
Ha nem így lenne, érvénybe lépne az, amit fentebb leírtam, és kívánatosnak tartok. Vagyis az, hogy a kiválasztott „győztes” felállítását illetően a fővárosnak kellene döntenie.
A szerző a Budapesti Városvédő Egyesület elnöke.
(A vélemény rovatban megjelent írások nem tekinthetők a kiadó vagy az Index szerkesztőségi álláspontjának.)