Hogy jut oda egy ember és egy adott társadalom, hogy valaki felgyújtja magát egy kormányhivatalban? Mert pont ez történt tegnap Veszprémben, a kormányhivatal állategészségügyi részlegében egy 74 éves ember felgyújtotta magát és bele is halt égési sérüléseibe. Ha valamit biztosan lehet tudni az önfelgyújtásokkal kapcsolatban, akkor azt, hogy alapjaiban különbözik minden más öngyilkossági formától az, ha egy ember égő fáklyává teszi magát, mert ezzel mindig üzen azoknak, akik előtt felgyújtja magát, illetve közvetetten az egész társadalomnak.
Térségünkben a leghíresebb eset Jan Palach, aki 1969-ben a szovjet elnyomás és megszállás ellen tiltakozott így a prágai Vencel téren. Ázsiában a buddhista szerzetesek hagyományos tiltakozási formája az önégetés… szintén elnyomó hatalmakkal szembeni tiltakozásképp, de napjainkban is hasonló éllel történt hasonló idén január 1-jén Ausztráliában, mikor egy ember a Covid-járványra hivatkozva bevezetett vakcinaigazolványok mint állami Covid-terror ellen tiltakozva gyújtotta fel magát.
A veszprémi esetben az eddig nyilvánosságra került háttér-információk alapján akár banálisnak is tűnhetne az ügy, hogy valaki egy viszonylag magas, másfél milliós bírságot kap, miután a kutyája megharapott valakit, aki feljelentett. (A hivatal szerint csak kétszer 15 ezer forint bírságot szabtak ki rá.) Mégsem kéne azonban egy legyintéssel elintézni mint túlzó reakciót vagy bolondériát, mert a Wikipédia vonatkozó önégetés szócikke alapján minden esetben társadalmi-politikai üzenetről van szó, és szinte mindig valamilyen elnyomási jelenség, valamiféle zsarnokság ellen tiltakoznak így az áldozatok. Jelen esetben az állampolgár valamilyen hatósági eljárással szembeni kiszolgáltatottsága merülhet fel.
Ha lehet, magánál a konkrét ügynél is döbbenetesebb azonban, ha az eljáró hatóságok és a sajtó is a veszprémi esetet úgy tálalják, hogy leginkább csak az égés okozta járulékos károkról van szó. Különösen abszurd az, hogy „Az ügyben közveszélyokozás miatt indítottak nyomozást” …miután a helyszínen meghalt az, aki ellen nyomozhatnának. Pedig
egészségesebben járna el egy társadalom, ha ilyenkor inkább alapos önvizsgálatot tartana: hogy juthatott el közülünk bárki idáig.
Ehelyett Máté Alexandra, a Veszprémi Rendőr-főkapitányság szóvivője azt bírta nyilatkozni, hogy „A tűz jelentős anyagi kárt okozott, de személyi sérülés nem történt”. Mintha arról tudni sem akarna, aki meghalt, és persze arról sem, hogy miért. Pedig pont az efféle felelősséghárítás súlyosbítja tovább a helyzetet egy társadalomban addig, hogy végső kétségbeesésében valaki felgyújtja magát.
Nem lenne sajnos meglepő, ha a kormányoldali sajtó próbálna eltussolni egy ilyen ügyet, de végképp furcsa, ha az ellenzéki sajtóban sem az kerül fókuszba, hogy mi lehetett az ok és hogyan kell értelmeznünk egy ilyen súlyos üzenetet. Egyáltalán nem arra gondolok, hogy bárki pártpolitikailag használhatná fel egy ember tragikus halálát, ami különösen ízléstelen visszaélés lenne. Egy ilyen figyelmeztetés jóval túlmutat a pártpolitikán. Azt sem árthat tisztázni, hogy nem attól lesz objektív az újságírás, ha közönyösen és cinikusan számol be a legnagyobb szenvedést mutató eseményekről is. Meg az is milyen tálalás, ha csupán annyiban utal egy cikk emberi tragédiára, hogy a szemtanúkat sokkolta az égő ember látványa Veszprémben, de egy szót sem ír arról, hogy milyen lehet égő fáklyává, lángoló üzenetté válni… bár a jelek szerint nem sok mindenki vette az adást.
A napokban hírekbe került két másik eset is eszünkbe juthat, melyek szintén extrém példáit mutatják az emberi közönynek és érzéketlenségnek. Először is az, hogy egy híres svájci fotós megfagyott, miután több órán át feküdt Párizsban az utcán – amiről egy sor felháborodott cikk számolt be, azokat okolva, akik elmentek a fekvő ember mellett a párizsi utcán. Nem mintha mifelénk nem történne hasonló, mert gyakorlatilag minden nap megfagy nálunk egy ember, január közepéig 82 – akiknek többségét valamilyen formában sorsára hagyta a társadalom. Különösen visszatetsző körülmény az, hogy a svájci fotós esetét is azért kapta fel mindenhol a sajtó, mert történetesen híres volt. Ha nem lett volna ismert ember, akkor nem foglalkozna a média a halálával, mert az úgy már „nem érdekes”... Na, ebbe a görbe tükörbe is sürgősen illene belenéznünk.
Ha pedig valaki azt mondaná, hogy a magyar utcákon nem mennek el szó nélkül azok mellett, akik a hideg téli utcán hevernek, tévedne. Sajnos arra is van példa, hogy fizikailag is bántalmazzák és megalázzák őket – nem csupán suhancok, hanem a minap zalai rendőrök tettek ilyet, akiknek ügyében szerencsére vizsgálat indult. Remélhetőleg nem fognak félrenézni az illetékesek, mert különösen kirívó eset, amikor a társadalom védelmére kiképzett és azért fizetett egyenruhások követnek el olyan társadalomellenes visszaélést, ami civilben embert kínzó utcagyerekektől is súlyos cselekedet lenne.
Külön ki se kell itt térni az aktuális pedagógussztrájk kapcsán érzékelhető társadalmi szolidaritásdeficitre ahhoz, hogy a felsorolt jelenségek mintázatából kirajzolódjon egy olyan összkép, ami alapján
az adott társadalom közel jár egyfajta kollektív erkölcsi tetszhalál állapotához, amikor már olyan szélesen elterjedt a közöny a legdurvább szenvedések iránt is, hogy már úgyszólván bármi megtörténhet.
Alighanem ez a legvégső pont, ahonnan még vissza lehet és kell fordulnunk, hogy véletlenül se menjünk tovább a közöny irányába, ha továbbra is szeretnénk úgy gondolni arra, hogy ez itt még mindig egy társadalom. Minimális szolidaritás nélkül ugyanis egy adott helyen élő embertömeg nem tekinthető társadalomnak.
A szerző filozófus, publicista.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is!
(Borítókép: Helyszínelők Veszprémben a Kormányhivatal bejáratánál 2022. január 31-én. Fotó: Police.hu)