Alábbi gondolatok két decemberi írásra reflektálnak az erőforrás-gazdálkodás nézőpontjából. Az első az LMP társelnökeinek, nevezetesen Schmuck Erzsébetnek és Kanász-Nagy Máténak, a második Hauk Viktornak a véleménycikke. Míg a zöldpárt képviselői azt állítják, hogy a megújuló energiaforrásokra való átállás elkerülhetetlen, addig Hauk szerint ez nem megvalósítható, mert nem állnak rendelkezésre a szükséges természeti erőforrások és a földterület sem. „Hangsúlyos véleménye” szerint – a fentiek okán – az atomenergiának helye van az energetikai átmenetben. Írásomban elsősorban a második cikk vitatható állításaival állítom szembe a tudományos ellenérveket, hiszen Hauk érvelése felidézi a londoniak 250 évvel ezelőtti aggodalmát, amikor – a lovaskocsi-forgalom növekedését feltételezve – lótrágyahegyeket vizionáltak a brit főváros utcáin.
A vitázó felek általánosságban egyetértenek abban, hogy az energiarendszer nem működtethető tovább a jelenlegi formában, a kiutat illetően azonban éles a különbség. A zöld álláspont – ami nem mellesleg egyben a tudomány mai álláspontja is – az, hogy a mai (vagy az esetlegesen növekvő) primerenergia-igényeket hosszú távon semmilyen erőforrással nem lehet kielégíteni. A cikket jegyző zöldpolitikusok – ha ezúttal nem is hangsúlyozzák, de – ebben az írásukban is megemlítik a hatékonyság javításának fontosságát, amikor egy nagy ívű épületenergetikai program szükségességére utalva a fűtési energiafelhasználás csökkentését követelik. A másik cikkben ennek a felismerésnek nincs nyoma, és ez csak egy, ám kulcsfontosságú hiányosság Hauk megközelítésében. Szembeötlő, ahogyan a szerző a megújulókkal kapcsolatos kihívásokat igyekszik túlhangsúlyozni, miközben az atomenergetika lényegesen súlyosabb működési anomáliáit elhallgatja. Ezt pótlandó vegyük sorra, hogy melyek ezek a problémák, amelyek odavezettek, hogy az atomenergia sorsa immár megpecsételődött, és nemcsak Németországban (ahogyan azt Hauk a proatomos kánonhoz híven megemlíti), de szinte minden nyugat-európai fejlett gazdaságban.
A világ országainak 84 százaléka egyáltalán nem működtet atomerőművet! Ennek fő oka az ezzel járó súlyos pénzügyi teher. Az atomenergia ugyanis – Hauk vélekedésével ellentétben – ezen a téren is rosszul és egyre gyengébben teljesít. Az ok az a 15 súlyos atomkatasztrófa, amelyek a biztonsági elvárások szigorítását és az ebből fakadó költségnövekedést eredményezték. Nobuo Tanaka, a Nemzetközi Energiaügynökség egykori elnöke, az atomenergia mindeddig hű támogatója egy nyilvános előadásában legutóbb már úgy fogalmazott, hogy az atomenergia nevetségesen drága és teljesen versenyképtelen lett. Hogy a legfrissebb kutatási eredményekre is utaljunk: az Oxfordi Egyetem kutatói arra jutottak, hogy egy száz százalék megújulóenergia-részarányt célzó gyors váltás hozadéka egy sok ezer milliárd dollárral olcsóbban működtethető rendszer lenne. Erre a mai tendenciák tükrében van is némi remény, ami azért jó hír, mert a lassú átmenet sokkal költségesebb volna. Az oxfordi közgazdászok számítása szerint a legdrágább forgatókönyvek azok, amelyekben az atomenergia is szerepet kap.
A megújulóenergia-alapú technológiák fejlődése és árzuhanása a végső csapás, ami azt eredményezi, hogy biztonságos atomerőművek piaci alapon többé nem építhetők. Ezzel magyarázható, hogy az atomipar már csak tisztességtelen eszközökkel tud a felszínen maradni, ami a titkosításoktól a társadalom félretájékoztatásán át a korrupciós botrányokig terjed. A legutóbbi – a legmagasabb tisztséget betöltő politikusokat is érintő – vesztegetési ügy Ohio államban pattant ki, és sajnos jól illeszkedik a trendekbe. A független vizsgálat szerint a fukusimai tragédia fő oka is a hatóság és az iparági szereplők közötti összefonódás volt.
Az atomerőművek iránti lelkesedést árnyalnia kellene annak a ténynek, hogy – a teljes életciklusra vetítve – az uránércben rejlő energiának csak másfél százaléka hasznosul, hiszen a fűtőelemek a hő döntő részét már hulladékként adják le, sok ezer éves időtávlatban. Az erőforrás-hatékonyság szempontjából még rosszabb a kép: a kitermelt kőzettömegnek csak 0,004 százaléka kerül a fűtőelem-kapszulákba. Ráadásul a kiégett fűtőelemek érdemi hasznosítása és elhelyezése – Hauk állításával szemben – máig megoldatlan, mert sehol a világon nincs működő végleges lerakó (nemhogy minden érintett országban egy-egy, ami a jogszabályokból következik). Ennek fő oka, hogy a hulladékkal kapcsolatos költségek elképzelhetetlenül magasak, ráadásul egymillió éves időtávlatban kell a kiadásokkal számolni – legalábbis a svéd atomhulladék-kezelő cég szakértőinek tudományos publikációja szerint ennyi ideig kell a fűtőelemeknek a környezettől biztonságosan elzárt és őrzött elhelyezéséről gondoskodni.
Nem árt, ha azt is tudjuk, hogy egyre több rendszerirányító és iparági szakértő számol be arról, hogy az atomerőművek által termelt alaperőművi zsinóráram fokozódó működési nehézségeket okoz. Ezek a szerintük elavult létesítmények – rugalmatlan termelésük miatt – már veszélyeztetik a fogyasztók biztonságos energiaellátását, mert nem képesek a rohamosan terjedő és olcsón termelő szélerőművek és napelemes rendszerek támogatására.
Magyarországon a rossz minőségű készletek miatt elhalt az uránérc-kitermelés, így e téren száz százalékban importra kényszerülünk. Ez végzetes kiszolgáltatottság egy ilyen stratégiai ellátási területen. Különösen aggasztó ez orosz–magyar relációban, ami – a történelmi tanulságok és az aktuális vérontások fényében – kétségeket kellene ébresszen döntéshozóinkban és tanácsadóikban.
Az atomenergia problémáinak boncolgatása még folytatható volna, ám most nincs lehetőség a katonai és terrorfenyegetettség, a nagy reaktorteljesítmények üzemzavarai miatt jelentkező ellátási gondok, az atomfegyverkezés vagy az üvegházgáz-kibocsátás témaköreire kitérni (talán annyi még belefér, hogy utóbbi kapcsán Hauk Viktor tévesen állítja, hogy az atomerőműveknél ilyennel nem kell számolni). A terjedelmi korlátok miatt át kell térni a másik témakörre, az energiafordulattal kapcsolatos kritikákra. Hauk Viktor szerint ugyanis „egyre több jel mutat azonban a zöldforradalom kifulladására, ahogy kifogy a szükséges nyersanyagokból, tőkéből és földterületből”.
Ahogy a londoni lótrágyaesetnek, a fent megfogalmazott mondatnak is van valamiféle alapja, azonban a szerző elhallgatja, hogy bármely forgatókönyv esetében hasonló kihívások merülnek fel. Sőt az atomerőművek esetében nemcsak az építés erőforrásigényes, de folyamatos üzemanyagigény is van, ám a könnyen elérhető uránérckészleteket már feléltük. A szerző aggodalma a fogyatkozó készletek kapcsán tehát helyénvaló, ám a megújuló alapú és az atomenergia között van egy kulcsfontosságú különbség: az előbbieknél lényegében már megtörtént a körforgásos gazdaságra való átállás, míg az atomenergia esetében évtizedek óta csak ígéretekkel kell beérnünk. A Hauk által súlyos problémaként azonosított akkumulátorok világa különösen rohamosan fejlődik. Szembeötlő a nyersanyagok cserélődése az elmúlt évtizedekben, és ez a folyamat nem állt le: már a közeljövő energiatárolói sem lítium- vagy kobaltalapúak lesznek (mint ahogy London sem merült el a lótrágyában).
A napelemek kapcsán is hasonló forradalom zajlik. A kadmium említése itt csúnya melléfogás, hiszen a napelemek csak egészen kivételesen tartalmaznak kadmiumot, ráadásul fontos cél ennek a speciális típusnak a teljes kivezetése.
Nem megalapozott Hauk Viktornak a földterület-felhasználás kapcsán megfogalmazott aggodalma sem. A napelemek például csak akkor rabolnak el értékes területeket, ha a döntéshozók nem igyekeznek megakadályozni. A napelemek ugyanis barnamezőre is telepíthetők, de képesek szimbiózisban működni az épületállománnyal (épületbe integrált napelemek), a közlekedéssel (zajárnyékoló falak) vagy a mezőgazdasággal (agro-fotovillamos alkalmazások) is. Az utóbbi kiemelkedő fontosságú, hiszen akár terméshozam-bővüléssel és minőségjavulással is kecsegtet, miközben villamosenergia-termelés is történik. A hazai termőterület két-három százalékának efféle komplex felhasználásával száz-kétszázezer MW-nyi napelem volna telepíthető, ami a 2040-es kormányzati céloknál egy nagyságrenddel több! És ehhez hasonló lehetőségek a többi megújuló esetében is léteznek!
Hauk írásának teljességgel megalapozatlan eleme a tőkehiány említése is, hiszen éppen ez az a terület, ahová nagy biztonsággal fektethet be lényegében bárki. Ráadásul a fent említett agro-fotovillamos alkalmazások is jól példázzák, hogy egy adott földterületről kinyerhető haszon korszerű megoldásokkal akár meg is sokszorozható.
Szomorú, hogy a szélenergiával kapcsolatosan is elemi tévedéseket tartalmaz a szöveg, amikor a madárdarabolás rémképét vetíti az olvasó elé. Hauk felvetésének persze ebben az esetben is van igazságmagva, hiszen az első nagy telepítéseknél a természetvédelmi szempontokat még valóban nem vették számításba. Ám azóta eltelt negyven-ötven év, és az engedélyezés szigorításával, a területi tervezés megjelenésével ez a probléma kezelhetővé vált. Ezt igazolja, hogy a világ leginkább emblematikus madárvédő szervezete nemcsak támogatja a technológiát, de szélerőművek termelte áramot vásárol.
A fentieket összegezve: meg kellene vizsgálni, hogy a fejlettnek nevezett világ vajon miért halad teljesen más irányba, mint amit a magyar döntéshozók nekünk kijelöltek. Nem biztos, hogy az egész világ téved és tényleg mi járunk a helyes úton. Egy biztos: az energetikai átalakulás eredményei máris látványosak, a 2030-as célok pedig egyenesen meghökkentők. Különösen a 109 százalékos dániai megújulós célérték a hazai 21 százalékkal összevetve...
A szerző az ELTE TTK Környezet- és Tájföldrajzi Tanszékének adjunktusa.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is.
(Borítókép: Jean-Philippe Ksiazek / AFP)