Észak-Korea jövőképesebb, mint Svájc. Ez nem egy szentpétervári trollfarm kommentelőjének Facebookon megjelent véleménye, hanem a Budapesti Corvinus Egyetemen létrehozott Társadalmi Jövőképesség Kutatóközpont által publikált kötet módszertanát alkalmazva juthatunk erre a következtetésre. Utóbbi önmagában is komoly kérdéseket vet fel a kiadvánnyal és az azt jegyző Kutatóközponttal kapcsolatban. Sőt, mivel korábban a Corvinuson elképzelhetetlen lett volna ilyen színvonalú könyv megjelenése, a magyar felsőoktatás átalakulási irányára vonatkozóan is jelzésnek foghatjuk fel. De haladjunk sorjában.
A Corvinuson működő Társadalmi Jövőképesség Kutatóközpont 2017-ben alakult. Szakmai vezetője korábban üzletemberként és politikusként tevékenykedett, s tudománnyal komolyan soha nem foglalkozott. Ennek megfelelő magabiztossággal – mint azt több fórumon hangoztatta – nem kisebb célt tűzött ki maga és csoportja elé, mint egy új tudományterület megteremtését. Ez az új diszciplína az úgynevezett „társadalmi jövőképesség” alakulását hivatott vizsgálni.
Az intézmény eddig végzett munkáját összefoglaló kötet angolul jelent meg a Corvinus Egyetem kiadásában. A kiadványról lelkesen tudósított a Corvinus brandjében megbízó hazai napi sajtó: különösen a Kutatóközpont azon eredménye keltett feltűnést, mely szerint Magyarország a nemzetközi társadalmi jövőképességi rangsorban igen jó helyezést ért el – az OECD-tagországok között 8. lett (Lengyelországgal együtt), megelőzve olyan országokat, mint Svédország, Új-Zéland, Németország, az Egyesült Államok vagy éppen Ausztria.
A kiadvány nemzetközi tudományos visszhangjáról nem tudunk: a kutatóközpont weboldala is csak magyarországi sajtóhíradásokat idéz, de azokat nagy számban.
A kutatás eredményeit összesítő lista élén egyébként Kanada, Ausztrália, Norvégia, Izland és Dánia áll. Figyelemre méltó Hollandia (16.), Németország (17.), Svájc (20.), az Egyesült Államok (22.), Franciaország (29.) és Japán (35.) gyenge helyezése, vagy éppen az, hogy Lengyelország és Magyarország megelőzi Ausztriát és Svájcot, Görögország pedig Franciaországot, míg Lettország állva hagyja az Egyesült Államokat.
Hogyan lehetséges ez? Valamit rosszul – de nagyon rosszul – tudott eddig a tudomány versenyképességről, innovációs készségről, életminőségről? Nem erről van szó. A kötet egyszerűen figyelmen kívül hagyja a tudományos kutatás több alapvető szabályát. Véleményünket részletesen ismertettük a Magyar Tudomány c. folyóirat 2022. áprilisi számában megjelent bírálatban, így itt csak a legfontosabbakra szorítkozunk.
1. Az összeállítás egy mondatban sem utal a témához kapcsolódó óriási nemzetközi szakirodalomra – sőt, egyáltalán nem idéz nemzetközi kutatásokat. Szükségtelen hangsúlyozni, hogy ha egy egyetemi szakdolgozat nem foglalja össze azt, hogy mit írtak korábban a vizsgált témáról vagy annak határterületeiről, akkor azt aligha fogadják el. Különösen ismeretlen ez az eljárás angol nyelvű, tudományos igényű könyv esetében, mely ráadásul nemzetközi összehasonlításra vállalkozik. A társadalmi indikátorok kutatása a társadalomtudomány egyik jelentős és gyorsan fejlődő területe, mely az utóbbi évtizedekben hatalmas mennyiségű tudást halmozott fel, éppen a kötet által vizsgált területeken is.
2. A kiadvány egy további hiányossága azonban ennél is súlyosabb következménnyel jár: a szerzők azt sem indokolják, hogy miért éppen az adott mutatókat alkalmazzák a rendelkezésre álló számtalan lehetőség közül. A mutatók kiválasztásának indoklására azért is szükség lett volna, mert a projekt számos erősen megkérdőjelezhető indikátort használ. Néhány példával élve: a kutatás egyik ilyen vitatható választása a katonai kiadások bruttó nemzeti termékben elfoglalt arányának pozitív előjelű figyelembevétele.
Eszerint egy ország jövőképessége annál nagyobb, minél többet költ hadseregére. Ez egyértelműen az autoriter és más, alvó vagy nyílt nemzetközi konfliktusban érintett országok számára kedvező.
Nem ismerünk más olyan komolyan vehető kutatást a társadalmi jelzőszámok terén, mely a katonai kiadások nagyságát pozitív irányban venné figyelembe, ezért mindenképpen helyénvaló lett volna bemutatni azokat az érveket, melyek a szerzők eljárása mellett szólnak.
Másik példánk az antidepresszánsok használatát számszerűsítő mutató. A jövőképességi index készítői szerint minél több ilyen gyógyszert fogyasztanak egy társadalomban, az annál kevésbé jövőképes. Vélhetően – mert magyarázatot nem találunk – a depresszió mint betegség elterjedtségét kívánták mérni ezzel a tanulmány szerzői. Komoly irodalma van azonban annak, hogy az antidepresszánsok fogyasztása inkább a depresszió gyógyításában elért eredményeket mutatja, mint a depressziós betegek számát, vagyis a depresszió elterjedtségének mérésére nem alkalmas ez a mutató. Megint csak célszerű lett volna indokolni azt, hogy miért nem más, alternatív mutatókat (például az öngyilkosságok aránya) vettek figyelembe a szerzők.
A kutatás célja lényegében a „jó élet” fenntarthatóságának vizsgálata. Nem szükséges hangsúlyozni, hogy a „jó élet” számos módon meghatározható, mint ahogyan a fenntarthatóság fogalma is. Ezért ezek tudományos vizsgálatának kulcskérdése, hogy a kutató saját választásait átláthatóan bemutatja-e és indokolja-e. Ez különíti el a pamfletet a tudományos munkától. A társadalmi indikátorok kutatása nem abból áll, hogy tetszés szerint és indoklás nélkül kiválasztunk néhány társadalmi-gazdasági mutatót, s azokból összetett indikátort képezünk. Aki így tesz, az bármilyen – akár politikai vagy más, tudományon kívüli – célra tetszés szerint előállíthat ilyen összetett mutatókat, s szinte bármelyik országot kihozhatja „győztesnek” egy rangsorban.
3. Ugyanez a helyzet a súlyozással is. Nyilvánvalóan nem mindegy, hogy egy összetett mutató elemeit miként súlyozzuk, hiszen a súlyok változtatása alapvetően befolyásolja a végeredményt. Például amikor a jövőképességi indexben a nettó energiaimport 5 százalékos súlyt kap negatív irányban, a magas technológiájú termékek exportja pedig csak 3,3 százalékos súlyt pozitív irányban, az egyértelműen a magas technológiára szakosodó, nyersanyagokat importáló országokra nézve hátrányos. Minden történelmi tapasztalat és jelenkori társadalmi-gazdasági tendencia azt mutatja, hogy ellenkező összefüggés érvényesül: a magas technológiával rendelkező országok előnyösebb társadalmi-gazdasági fejlődési pályával rendelkeznek, mint az energiaexportáló országok.
A kutatás tehát igencsak ingatag alapokon nyugszik, és a felállított országrangsor nem alkalmas az úgynevezett „jövőképesség” bemutatására.
A több hazai sajtótermékben bombasztikusan tálalt összesített rangsor azért is félrevezető, mert a helyezések közötti eltérések egyrészt gyakran minimális pontszámkülönbségekből adódnak, másrészt az értékek különbségeit gyakran egy társadalom jövője szempontjából kis jelentőségű tényezők eredményezik. Például az NSZK és Magyarország közötti különbség az összesített pontszámban 2,5, ami a listán tíz hellyel előnyösebb pozíciót hoz Magyarország számára. Miből adódik ez? Ha az NSZK-ban kisebb volna a gyermekszegénység, mint Magyarországon (pontszámaik aránya 1,99:2,69), ha az egy főre jutó úthálózat hossza elérné a magyarországi szintet (pontszámaik aránya 0,72:1,6) és az egy főre jutó művelhető terület nagyságában sem lenne lemaradva Magyarország mögött (0,72:2,68), akkor az NSZK máris tíz helyet ugrana felfelé a listán, vagyis beérné Magyarországot. Tekintsünk el most attól, hogy valóban kisebb-e a gyermekszegénység Magyarországon, mint Németországban. De valóban azt gondolják a szerzők, hogy az egy főre jutó úthálózat hossza és a művelhető terület aránya ilyen jelentős mértékben meghatározza egy társadalom jövőjét? Érvelniük mindenesetre szükséges lett volna emellett és a kutatás más merész feltevései mellett.
A Budapesti Corvinus Egyetemen publikált társadalmi jövőképesség index elsősorban a kis népsűrűségű országoknak kedvez, de jelentős bónuszban részesül az alacsony fejlettség és az autoriter berendezkedés is. Az alkalmazott megoldások bizarr voltát jól mutatja a következő példa. Ha megnézzük azt, hogy – a kutatásban nem szereplő – Észak-Korea hogyan szerepel Svájchoz képest a szerzők által kiválasztott társadalmi-gazdasági mutatók tekintetében, akkor az eredmény a következő: Észak-Korea előnyösebb perspektívákkal rendelkezik a jó élet biztosításában, mint Svájc – vagy éppen Németország és Luxemburg. Ehhez persze az ázsiai országban fenn kell maradnia a jelenlegi elnyomó rendszernek, mert bármilyen demokratizálódás és a piacgazdaság irányába való elmozdulás például a katonai kiadások arányának csökkenésével, a modern antidepresszánsok fogyasztásának emelkedésével vagy éppen a közel 100 százalékos választási részvétel mérséklődésével járhat, ami – a projekt szerint – rontja az ország jövőképességi mutatóját.
Mint ez a példa is mutatja, a politikusok és megbízottaik benyomulása az egyetemek vezető testületeibe hosszabb távon szükségszerűen a tudományos színvonal hanyatlásához vezet.
Ez a folyamat nem feltétlenül egyenletesen zajlik: lehetnek időlegesen kevésbé érintett tudományágak, egyetemek, intézetek. Sőt, az is elképzelhető, hogy néhány professzor vagy intézmény politikai kapcsolatai révén extra forrásokhoz jutva átmenetileg még javítani is tud a teljesítményén. Ez azonban mások rovására történik. Vagyis az egész felsőoktatás bizonyosan rosszabbul hasznosítja a rendelkezésre álló forrásokat – adóforintokat –, mint tenné azt akkor, ha a politika tiszteletben tartaná a tudomány és az oktatás autonómiáját. Ezt a kommunista rendszer idején egyszer már saját kárunkon tanultuk meg. Most jobb lenne elkerülni a csapdát.
A szerző történész, a Szegedi Tudományegyetem Történeti Intézetének egyetemi tanára.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
A Társadalmi Jövőképesség Központ válaszolt a véleménycikk szerzőjének Magyar Tudomány hasábjain megjelent kritikájára, amit itt olvasható.
(Borítókép: Észak-koreai katonai kadétok Kim Dzsongil észak-koreai vezető zászlaját tartják az Arirang fesztiválon, amely az Észak-Koreai Munkáspárt októberi 60. évfordulója alkalmából rendezett megemlékezés része. Fotó: Chung Sung-Jun / Getty Images)