Ismét óriási felzúdulást hozott a magyar labdarúgó-válogatott Anglia elleni mérkőzése, sajnos azonban ahelyett, hogy Marco Rossi erőn felül teljesítő legénységének világraszóló szenzációjától lenne hangos a média, újra negatív példával került előtérbe az összecsapás. Persze lehet felháborodni azon, hogy az angol sajtó „túltolja” a dolgot, vagy lehet elgondolkodni azon is, hogy a „miért mindig minket bántanak” történetnek mi lehet az oka, mit lehet tenni azért, hogy más legyen a megítélés, és ne jöjjenek csőstül a büntetések. A legfontosabb pedig talán az lenne, hogy a gyerekek követendő példát lássanak maguk előtt – a lelátókon is.
2022. június 4. A nemzeti összetartozás napjának délutánján a magyar labdarúgó-válogatott megkezdte rendkívül nehéz menetrendjét a Nemzetek Ligája elitkörében, rögvest az Európa-bajnokságon döntős Anglia ellen. Bár a találkozó egy korábbi büntetés miatt zárt kapus, az előírások adta lehetőséget kihasználva mintegy 35 ezer gyerek foglalhatott helyet a lelátókon, hogy aztán nagyjából két órán át megállás nélkül sikítva, dudálva, tombolva biztassa Marco Rossi együttesét, amely óriási bravúrral legyőzte a világ legértékesebb keretével bíró riválisát.
Minden szép és jó lehetne, az angol sajtótájékoztatón azonban rögvest robban a brit média egybehangzó kérdése a rasszizmusról.
Mert bármennyire is lelkesítő volt a gyerekek támogatása, végetlenül elkeserítő volt az is, amikor a fiatalok nekiálltak kifütyülni a tiszteletadást bemutató riválist. Ez persze nem az ő hibájuk, hanem a közegé és kicsit az egész országé is, hiszen ezt a példát látják maguk előtt, ezt tekintik normálisnak.
A baj, hogy egyrészt ez nincs így, másrészt nemhogy a hátrányokra nem hívják fel a figyelmet, még menő dolognak is tartják, aminek a későbbi generációra is hatása lehet.
Ezért fontos kibontani, mi miért történik, miért ciki ez a magatartás, és miért nem lehet összemosni a szólásszabadságot a gyűlöletkeltéssel.
A mérkőzések előtti térdre ereszkedés a rasszizmus elleni harc szimbolikus gesztusa. Eredetét Colin Kaepernickhez társítják, aki fel akarta hívni a figyelmet a faji egyenlőtlenségekre és a rendőri brutalitásokra. Ezt később az NFL több játékosa is átvette, ők ugyancsak térdre ereszkedtek a himnusz közben, majd több más sportágban (és sporttól függetlenül) is előkerült.
A San Francisco korábbi irányítója először csak nem volt hajlandó felállni a himnusz alatt, majd a tiszteletlennek tartott ülést egy diskurzus után térdelésre cserélte békés tüntetésként azért, hogy változást érjen el a faji megkülönböztetések terén.
A kezdeményezés az Amerikai Egyesült Államokban nem aratott osztatlan sikert, ezt a himnusz és a nemzeti zászló ellenes tiszteletlen tettnek minősítette az akkori elnök, Donald Trump, aki a térdeplő játékosok kirúgását szorgalmazta a tulajdonosoknál. Erre reakcióként heteken át több száz játékos ereszkedett térdre, hogy megmutassa:
a gyűlölet nem pálya.
Ezt később az európai futballban is átvették, és bár a Premier League-ben már egy ideje nem alkalmazzák, az angol válogatottnál továbbra is úgy vélik, hogy a még mindig nem ideális helyzet javításának érdekében ezzel a gesztussal próbálják felhívni a figyelmet a rasszizmus elleni harc fontosságára.
Tehát – ellentétben néhány idehaza is hangoztatott gondolattal – ez messze nem baromság, hanem társadalmi felelősségvállalás a részükről.
Ha az előzőt megértettük, akkor láthatjuk, hogy ez nem ellenünk szól!
Nem azért térdelnek a játékosok, mert meg akarják vele sérteni a magyarországi embereket . Éppen ezért nekünk ezzel a világon semmi dolgunk sincs. Aki nem ért egyet vele, annak is nagyjából néhány másodpercet kell csak kibírnia (a korábbi mintegy egyperces időtartammal szemben). Emiatt nem lesz hosszabb a meccs, nem lesz rosszabb a magyar csapat, nem lesz drágább a kenyér vagy az euró.
Gareth Southgate, az angol válogatott szövetségi kapitánya a meccs után elmondta, hogy meglepődött a gyerekek reakcióján (hogy az angol média ezt hogy kapta fel, az most más kérdés), de pontosan ezért nagyon fontosnak tartja a nevelés kérdését, hogy a fiatalok megtudják, miért történik ez, mi az oka, és hogy a továbbiakban is éppen ezért igyekeznek felhívni a figyelmet a rasszizmus elleni harc fontosságára.
Lehet itt a mi kultúránkkal takarózni, de valóban az lenne a magyar kultúra, hogy mások tiszteletadását nem tudjuk elfogadni, sőt ki is kell fütyülni?
Ezt kifütyülni olyan ciki cselekedet, mint amikor valaki a másik himnuszát fütyüli ki. Igen, direkt ez a példa jött elő, később még vissza is térünk rá.
Engedjük el egy pillanatra a témát, és közelítsünk másfelől, csak a szankciókra koncentrálva. Adott egy helyzet, amiért valaki büntetést kap. Tudjuk jól a korábbi példákból kiindulva, hogy ha Sanyika rendetlenkedik, akkor a tanárnő a napköziben nem engedi majd focizni a többiekkel. Sanyikának innentől két opciója van, vagy változtat a viselkedésén, hogy mehessen ő is szórakozni, vagy dacból csak azért is csinálja.
Tényleg ezen a szinten akarunk megrekedni?
Tudjuk jól, hogy az európai és a nemzetközi szövetség is árgus szemmel figyeli, történik-e valami a magyar válogatott meccsein. És ne legyünk álszentek. Tettünk érte eleget, hogy bizonyos dobozba kerüljünk ezeknél a szervezeteknél. Ez pedig független attól, hogy egy válogatott meccs kilencven százalékban valóban csak a szenzációs hangulatról szól, még mielőtt valaki azt gondolná, hogy itt mindennel baj van. Erről szó sincs.
Tehát voltak előzmények, tudjuk, hogy kiemelten figyelik azt, mit csinálunk, és tudjuk azt is, hogy ha megint olyan dolgok történnek, akkor azért mérlegelés nélkül jön majd az újabb büntetés, mert visszaesők vagyunk.
Erre mi a reakció?
csak azért is csináljuk!
Persze ezt is lehet, csak akkor utána teljesen felesleges azt várni, hogy az lesz a reakció, hogy „na jól van, látjuk, a büntetéseknek semmi eredménye, akkor csináljátok csak nyugodtan”. Mert úgyis az lesz, hogy jön majd a következő büntetés, amin majd felháborodunk, aztán csináljuk tovább, mert majd mi megmutatjuk.
Ahelyett hogy lenne egy nagyjából bruttó két óra, ami atrocitásoktól, vélt vagy valós provokációknak felüléstől mentes, és utána szépen lehetne a játékkal foglalkozni a meccsek előtt és után is, anélkül hogy büntetéstől kelljen tartani vagy a balhékról értekezni.
Pontosan azért, ami történt szombaton. Lehetett volna az egész mérkőzés visszhangja a remek eredmény mellett az, hogy milyen szenzációs hangulatot tudott teremteni egy stadionnyi gyerek (amúgy ezt több helyen is kiemelték), és ennyi.
Ehelyett megint előjött, hogy a magyar szurkolók nem tudnak viselkedni, ami egyrészt újabb negatív reklám az országnak, másrészt a nagyobb baj ezzel az, hogy a fiatalok ezt követendő normaként fogják fel, úgy nőnek fel, hogy ez rendben van, így adják át a gondolataikat a következő generációknak, és ez csak végeláthatatlan intoleranciaspirált eredményezhet, nem pedig javulást.
Már bocsánat, de ez azt leszámítva, hogy sérti az ember igazságérzetét, mikor volt érv? Ha Pistike csinált valami rosszat, ami után én is csináltam valamit, akkor a szüleink vagy a tanáraink elégedetten bólogattak, hogy „ja, így mindjárt más, szép volt, fiam”? Tényleg ott tartunk, mint öt-hat évesen, amikor azt kellett elmagyarázni nekünk, hogy attól még, hogy valaki elkövetett valamit, nem jogosít fel minket bármire?
És ahogy mi se legyünk álszentek, úgy nyilvánvalóan lehet kifogást találni bárkivel szemben, az angolok pedig különösen tudnak erre okot adni, hiszen ott volt a hasonlóan ciki eset az Európa-bajnokságon a himnuszok közben fütyüléssel (ami nem összetévesztendő azzal, ha egy szurkolói nótát próbálnak túlkiabálni a nézők a meccs közben), és igen, ott voltak a botrányos, döntő körüli jelenetek is.
Ugyanakkor azért, mert ez megtörtént, még teljesen értelmetlen az a reakció, hogy akkor nekiáll az ember hőzöngeni a térdelésnél, ami – még egyszer hangsúlyozzuk – senki ellen sem szól, hanem valamiért, és pláne nem egy nemzet elleni támadás...
Az angolok amúgy ugyanúgy megkapták a zárt kapus büntetésüket a balhéért, és a mi helyzetünkön sem változtat, hogy más kap-e büntetést, és milyet, hiszen ettől függetlenül a miénk még érvényben marad. Tehát azzal, hogy mást is büntetnek, mi semmivel nem leszünk előrébb. Ha pedig ezt elfogadjuk, láthatjuk, hogy csak azzal kell foglalkozni, hogy ne adjunk rá okot, hogy minket büntessenek.
A legnagyobb problémát abban látom, hogy az elmúlt években oda jutottunk, hogy ha valaki nincs velünk, az ellenünk van. Hogyha valakinek olyan véleménye van, ami nem egyezik a saját ideológiánkkal, akkor nem észérvek mellett próbálunk kommunikálni, hanem zsigerből jön, hogy a másik egy idióta.
Fontos különbséget tenni aközött, hogy attól, hogy egy embernek joga van a véleményét kifejezni, ezt nem teheti meg úgy, hogy közben egy másik ember méltóságát sértse.
Attól, hogy szabadon beszélhetek, még nem kelthetek gyűlöletet, nem lehet olyan megnyilvánulásom, amelynek célja valamely társadalmi csoport (legtöbbször nemi, faji, etnikai, nemzeti, vallási vagy szexualitás szerinti) megalázása, megfélemlítése, pláne nem a csoport tagjai elleni erőszak vagy előítéletes fellépés kiváltása.
Ami számomra rendkívül elkeserítő, hogy elképesztő gyűlöletet lehet tapasztalni az emberek mindennapjaiban is, amihez sajnos kiváló táptalajt biztosít a hazai közeg, és nagyon örömteli lenne, ha a kellően magas körökben nem az egymás ellen uszítás lenne a leghatékonyabban alkalmazható fogás, mert ennek hosszú távon csak negatív eredményei lesznek.
Ennek a témaköréről lehetne hosszasabban beszélgetni, hiszen alapvetően minden ember elvárja, hogy rá ugyanazok a szabályok legyenek érvényesek, mint a többiekre. Nyilvánvalóan sérti az ember igazságérzetét, ha ugyanazokért a dolgokért a testvérét, osztálytársát, kollégáját máshogy kezelik (értsd: elnézőbben), mint őt. Senkinek sem esik jól, ha azt érzi, hogy másokkal kivételeznek, őt pedig sokkal erőteljesebben szankcionálják.
Viszont tetszik vagy sem, ami a honi médiában megjelenik, az az emberek elenyésző részéhez jut el, ami a szigetországiban, az az egész világon körbefut. És lehet azon problémázni, hogy szálkázunk és gerendázunk (nem biztos, hogy van értelme), vagy lehet tenni az ellen, hogy csak azért is, dacból ilyen reakciók legyenek, ami miatt negatív példákkal kerülünk be a világ híradásaiba.
Ha elfogadjuk, hogy attól, hogy valamivel nem feltétlenül értünk egyet, még nem jelenti azt, hogy valaki ellenünk van, és ezt mindenképpen meg kell torolnunk, ha sikerül egy kis toleranciát elővezetni, az már nagy lépés lenne előre.
Kezdésnek például jó lehet, ha azt a most már csak tényleg néhány másodpercet, amelyet az angol válogatott majd Wolverhamptonban tiszteletadásként térden tölt, nem fütyüljük ki.
Ki tudja, ha tudunk ezen változtatni, akkor lehet, hogy az angol média sem akarja lépten-nyomon rasszistának beállítani a szurkolóinkat, és lehet végre csak a pályán történtekkel foglalkozni – pláne egy ilyen szenzációs siker után.
Egy próbát megérne, nem?
A szerző az Index sportújságírója.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is.
(Borítókép: Lee Smith / Reuters)