A magyar középosztály nehezen tartja fent a maga szerény életszínvonalát, egy brutális áremelési hullám a szegénységbe lökne milliókat.
Az orosz olaj embargójáról szóló vita nemcsak az Európai Uniót, hanem a magyar ellenzéki közvéleményt is megosztotta, tanulságai túlmutatnak a benzinfront állásánál. Személy szerint kártékonynak tartom a szankciót, amelynek a tagállamokra erőltetésével az Európai Bizottság messze túllépte saját hatáskörét és jogosítványát. Mindenképp bölcsebb lett volna embargó helyett extra vámpótlékot kivetni az orosz kőolajra, amelynek bevételét egy ukrán újjáépítési alapba fizetnék be. Így az ukrán nép részesülne a hasznából, míg a drágább, nem orosz olajon nagy multicégek nyerészkednek majd. Mert arról senki sem beszél, hogy a magasabb ár nagyobb profitot is jelent, de sajnos nem az olajmunkásoknak. Ennél is bölcsebb lenne, ha az EU a jelenleginél nagyságrendekkel nagyobb összeggel támogatná az energiatakarékossági programokat. Ezáltal nemcsak kevesebb orosz olajat vennénk, de a környezet és a klíma védelmét is szolgálnánk.
De történt, ami történt. Az Európai Bizottság gyors sikert akart elérni az orosz olajembargó megszavaztatásával, de végül egy hónapos nyilvános kötélhúzás kellett valamiféle megállapodás elfogadásához.
A vita elhúzódásában kétségtelenül Orbán Viktor magyar miniszterelnök játszotta a főszerepet. A friss hazai kétharmaddal a háta mögött tövig beleállt a konfliktusba, és alighanem élvezte is.
Jó érzékkel használta ki a bizottsági vezetők felkészületlenségét, akik eleinte arra sem voltak tekintettel, hogy négy közép-európai országnak nincs tengerpartja. Nem zavartatta magát Zelenszkij ukrán elnök érzelmileg túlfűtött reakcióitól sem. Minden fórumon kizárólag Magyarország, a magyar gazdaság, a „magyar emberek” érdekeiről beszélt, és túltette magát az európai szolidaritásról szóló mondatokon. Utoljára talán a néhai Thatcher asszony lépett fel ilyen leplezetlen egyszerűséggel a brit érdekek képviseletében Brüsszelben. „I want my money back”, vissza akarom kapni a pénzemet, mondta Mrs. Thatcher egy brüsszeli költségvetési vitában, és vissza is kapta a pénzét. De Thatcher nyers követelődzése közrejátszott abban, hogy a britek előbb a pálya szélére szorultak Brüsszelben, majd valós érdekeik ellenére kisodródtak az Európai Unióból, amelynek vezetői egyszer még nyilván visszavágnak Orbánnak és vele együtt sajnos hazánknak is.
De rövid távon Orbán Viktor kétségtelenül megnyerte a játszmát. Mi, magyarok néhány évre nyilvánvalóan jobban járunk az olcsóbb orosz olajjal, mintha tengeren szállított kőolajat kellene vásárolnunk. Igazán jól persze a megújulók fejlesztésével és energiatakarékossági programokkal járnánk, és az ellenzéknek leginkább erről kellene beszélnie.
Az ellenzéki politikusok többféleképp közelítették meg a kérdést. Szocialista kollégám, Ujhelyi István elfogadhatatlannak nevezte az eredeti szankciós javaslatot, és lényegében elégedett az Orbán által kiharcolt kompromisszummal. Hozzátéve, hogy akkor viszont az üzemanyag ára valóban maradjon tartósan a jelenlegi szinten Magyarországon. A Momentum nevében Fekete-Győr András viszont elfogadta volna, hogy az olajembargó Magyarországra is vonatkozzon, ha Bulgáriához hasonlóan hazánk is segítséget kap az EU-tól az átálláshoz. Mindkettő realista megközelítés, de rövid távú érdekeinknek kétségkívül Ujhelyi pragmatizmusa felel meg.
Más politikusok taktikusan hallgattak, míg az úgynevezett ellenzéki véleményvezérek egy része ugyanazt a szöveget ismételgette, amelynek nagy része volt a Fidesz nyomasztó arányú győzelmében. Orbán Putyin pincsije, az Európai Uniónak mindenben igaza van, a magyar kormánynak meg semmiben, szánalmas a magyar álláspont, gyalázatos dolog az olcsó olajhoz ragaszkodni, eláruljuk Ukrajnát a Mol kedvéért. E kritika minden elemében lehet némi igazság, de együtt, litániaszerűen ismételgetve a magyar társadalom valóságától történő teljes elidegenedést tükrözi.
Az Európai Bizottság maga is különböző változatokkal próbálkozott, más országok politikusai is komoly ellenérveket vetettek fel, és egyelőre azt sem tudjuk, hogy kik fogják kipótolni a kieső orosz olajat.
Így nagyon is volt támadható eleme a szankciós csomagnak, amelyből a magyar társadalmat elsősorban az érdekli, hogy megfizethető áron jusson az üzemanyaghoz és az annak árszintjétől függő más termékekhez, szolgáltatásokhoz.
A kétféle reakció mögött két, eltérő ellenzéki magatartás húzódik meg. Akik kigúnyolják az olcsó olajhoz való ragaszkodást, és nyíltan szörnyülködnek azért, mert – állításuk szerint – „az elmaradott magyar társadalom nem eléggé szolidáris Ukrajnával”, azok nyilvánvalóan tudják, hogy csak egy kisebbség ért egyet velük, még az ellenzéki táboron belül is. Mindent százszázalékosan elutasítanak, amit Orbán Viktor mond vagy tesz, és mindennel automatikusan egyetértenek, amit a Nyugat (most már az eddig szélsőjobbosnak tartott lengyel kormány is) képvisel. Ennek a fundamentalista iskolának is van létjogosultsága, hiszen kielégíti egy szűk, de masszív választói réteg igényét, azokét, akik számára Orbán elutasítása a politika alfája és ómegája. Kedves ismerőseim is vannak közöttük, megértem frusztrációjukat a négy választási vereség után.
De kell lennie egy másfajta ellenzéki magatartásnak is, amely tiszteletben tart két alapelvet. A magyar középosztály napról napra, nehéz küzdelemben tartja fent a maga szerény életszínvonalát, és egy brutális áremelési hullám a szegénységbe lökne milliókat. Másrészt a magyar társadalom, amelynek az elmúlt száz évben négy különböző impériumot kellett kiszolgálnia, a külpolitikában a béke és a mérséklet híve. Ezért akármennyire csábító az ukrán háborúra felépíteni az ellenzéki ethoszt, lehetnek más témák is, amelyek értő ellenzéki kritikáért kiáltanak. Szégyenletes, hogy egy kezdő pedagógus bére jóval kétszázezer forint alatt van, azaz havonta keres annyit, mint egy focista egy-két nap alatt. Nem szabad beletörődni abba, hogy a magyar embereknek az uniós átlagnál öt évvel korábban kell meghalniuk az egészségügyi rendszer hibájából. Felháborító, hogy a magyar falu zárványaiban és szegregátumaiban a harmadik világra jellemző nyomor és törvényenkívüliség uralkodik. Elfogadhatatlan, hogy a szavazatok ötvennégy százalékával a kormánypárt az úgynevezett közszolgálati médiát százszázalékosan kisajátítja – és sorolhatnám tovább. Ezek valós problémák, és itthon kell megoldani őket. Az orbáni külpolitikát elsősorban akkor érdemes támadni, ha nem szerzi meg a megoldásukhoz szükséges uniós támogatást.
A szerző az MSZP alelnöke, volt európai parlamenti képviselő.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is.
(Borítókép: Zuzana Gogova / Getty Images)