Ha lesz harmadik világháború, az minden jel szerint a Tajvani-szorosban tör majd ki. A huszonegyedik század két gazdasági és katonai szuperhatalma a bolygó e pontján feszül leglátványosabban egymásnak – olyan mennyiségű sérelem, gyűlölet és fegyver halmozódott fel itt, hogy amint felpattan egy szikra, a detonáció ereje a Föld valamennyi országában érezhető lesz.
Ez a szikra pedig számos forrásból érheti a térséget. Egy meghibásodott rakétaindító állás, egy szoftver üzemzavara, egy ideggyenge pilóta, egy paranoiás ellentengernagy vagy egy szociopátiás hajlamú politikus indulatos döntése soha nem látott lángözönt áraszthat a világra. A legcsekélyebb provokáció is láncreakcióval fenyeget, a korszerű fegyverrendszerek és a mögéjük rendelt mesterséges intelligencia a másodperc töredéke alatt hozhat a teljes emberiségre nézve végzetes döntést, mérhet az ellenséges ország lakosságára és provokálhat önmagára „megelőző” csapást, aki pedig biztosítékokat épít a maga védelmi rendszerébe, protokolljaiba és katonai doktrínájába, az mindössze annyit ér el, hogy könnyelműen kiszolgáltatja magát az ellenségnek. Az első világháború emléke kísért, amikor a diplomáciai megoldások lehetősége abban a pillanatban megszűnt, amint a kor hatalmai elrendelték a mozgósítást. Egy olyan mechanizmust indítottak el, amelyen nem volt fék, és a kor döntéshozóinak erről még csak tudomásuk sem volt.
Ennek fényében érdemes feltenni a kérdést: mit keresett az Egyesült Államok Képviselőházának elnöke, Nancy Pelosi a Kínától szabadulni igyekvő szigetországban? Minek ment oda?
Miért kockáztatta a harmadik világháborút? Hogy hagyhatta figyelmen kívül a kínai tiltakozást és fenyegetőzést? Csak nem egy újabb ostoba amerikai erőfitogtatás zajlik?
Erre a kérdésre talán csak évek múlva születik egyértelmű válasz – az elemzők addig a napig nem hallgathatnak másra, mint a megérzéseikre meg a történelmi tapasztalataikra. Ezek alapján úgy vélem, hogy ha Amerika még birodalomként és nemcsak egy kereskedő köztársaságként gondol magára, akkor ezzel a lépéssel a legjobb esélyt ragadta meg arra, hogy az emberiség elkerülje a harmadik világháborút. Béke csak az erőegyensúly törékeny állapotában uralkodhat: a nyugati civilizációnak erőt és elkötelezettséget kell tanúsítania a vele szövetséges és demokratikus berendezkedésre hajló államok védelmében – legyen szó akár Tajvanról, akár Ukrajnáról.
Az Egyesült Államok képmutató magatartást tanúsít? Efelől semmi kétség. Köztudott, hogy nem a demokratikus berendezkedésre hajló államokat, hanem a maga gazdasági érdekeit védelmezi, köztudott, hogy nem finnyáskodik, ha épp diktatórikus hajlamú fehér juntákkal, drogkartellekkel vagy tömeggyilkosokkal érdemes együttműködnie. Jelenleg mégis egyedül ez a birodalmi érdek tartja féken a Kínai Népköztársaságot, ez gátolja a jelenleginél is agresszívabb, hódító külpolitikában. Ha az Egyesült Államok nem tanúsít erőt és elkötelezettséget a szigetország mellett, ha nem mutatja meg, hogy akár a háborút is kockáztatja Tajvan függetlenségéért, ha a házelnök látogatására nem vonultatja fel az ázsiai flottát, ha nem tesz szimbolikus gesztusokat, és nem ad el nagy számban fegyvereket ázsiai szövetségeseinek, az kétféle következménnyel is fenyeget.
Egyrészt ezeknek az országoknak a léte elbizonytalanodhat, Amerikával szimpatizáló kormányaik meggyengülhetnek, és államaik könnyen kisodródhatnak a nyugati szövetségi rendszerből – márpedig ez a jelenleg uralkodó erőegyensúlyt mindenképp megbontaná. Másrészt Kína politikai és katonai vezetése ezek nélkül a határozott jelzések nélkül könnyen úgy érezhetné, hogy ha kellő agresszivitást tanúsítva játssza ki a lapjait, a maga fogyasztásában és jólétében tespedő, túlérzékeny mártírok és cinikus trollok kultúrharcába felejtkező Nyugat bénultan szemléli majd az eseményeket, mert a transzvécék, a semleges nemű névmások és a ledöntött köztéri szobrok diskurzusából nem talál vissza a szó huszadik századi értelmében vett politikához.
Adolf Hitler második világháborút megelőző terjeszkedését egyszer akadályozta meg külső hatalom, ez pedig bizarr módon a fasiszta Olaszország volt, amikor Engelbert Dollfuß oszták kancellár meggyilkolása után Benito Mussolini felvonultatta az olasz csapatokat a Brenner-hágón – ennek hatására Hitler 1934-ben évekre elhalasztotta Ausztria Németországhoz csatolását. Ma a Tajvani-szoros a Brenner-hágó, és érdemes tisztában lenni azzal, hogy míg az Egyesült Államok nyilván nem az a makulátlan erkölcsű és tiszta szándékú lovag, akinek a szerepében évtizedek óta tetszeleg, addig a Kínai Népköztársaság etnikai és vallási alapon tölt meg koncentrációs táborokat ártatlan civilekkel, a felemelkedés esélye nélkül hajtja adósrabszolgaságba Afrikát,
rohamosan számolja fel az emberi és polgári jogokat, totális megfigyelőállamot épít, s egyidejűleg működteti a legkegyetlenebb kapitalizmust meg a legzsarnokibb bolsevizmust.
Ez a Kína a mai napig nem tisztázta felelősségét a területéről elszabadult koronavírus-járványért, miközben fennálló rendszere nem kevésbé képmutató, mint az Egyesült Államoké, ahol a hamisítás és az államérdeket szolgáló hazugság a mindennapok bevett eszköze. A nagyobbik és a kisebbik rossz versenyében nem az Egyesült Államok mellé kell állni, hanem a tajvaniak mellé, a japánok mellé, a dél-koreaiak mellé, a demokráciák mellé, a kis államok népei mellé, akiket ma elsősorban Kína fenyeget – s mindössze reménykedni lehet abban, hogy az amerikai birodalom ezúttal nem bizonyul olyan gátlástalannak és cinikusnak, mint 1956-ban, a magyarok szabadságharcának cserbenhagyásakor.
A szerző kritikus, publicista.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: A Tajvan melletti katonai gyakorlatairól készült felvételeket nézik a tévében egy kínai étteremben 2022. augusztus 5-én. Fotó: Tingshu Wang / Reuters)