Az orosz propagandáról sok rosszat el lehet mondani, de van egy olyan „szolgáltatása”, amely a filmbarátok számára kifejezetten rokonszenves. Az állami és magánstúdiók heti rendszerességgel tesznek fel YouTube-csatornájukra angol felirattal, ingyen nézhető orosz filmeket és tévésorozatokat. Magam a pandémia szellemileg kiéhezett hónapjaiban kezdtem el nézni őket, de azóta is megjelennek köztük olyan értékes művek, amelyekkel moziban vagy tévében sohasem találkozhatnánk. Néhány hete került fel a csatornára a Vlagyivosztok című film, Karen Sahnazarov munkája. (Ő rendezte a magyar mozikba is eljutó, 2017-es Anna Kareninát.) A Vlagyivosztok egyrészt nagyon jó film, régen nem láttam ennyire ügyesen összerakott és ugyanakkor érzelmileg is hatásos mozit, másrészt
szinte toposzszerűen sorakoztatja fel a mai orosz élet – mondjuk úgy, a hátország – szokásait és hangulatát.
Kerettörténettel indul, egy vonaton meséli el a sztorit a Rinat nevű férfi egy idegen útitársnak. Ezzel a megoldással gyakran él a klasszikus orosz próza, így eleve régi ízeket idéz fel a helyi nézőknek. Rinat Vlagyivosztokban él, váratlanul felbukkan nála egy régi katonatársa, Viktor, akivel együtt szolgált a seregben. Rinat idővel leszerelt, Viktor tovább szolgált, de egy véletlen balesetben lelőtte a parancsnokát. Első riadalmában megszökött a seregtől, ráadásul a fegyverét is magával vitte, amivel csak súlyosbította a baját. Mivel saját apja a börtönben halt meg, ösztönösen is irtózik a börtön gondolatától, így Vlagyivosztokba szökik abban a reményben, hogy megkeresi Rinatot, és a segítségével valahogy megoldódnak a dolgok. A film tele van csalással, árulással, bűnnel, de a nem túl gazdag Rinat valóban mindvégig segíteni igyekszik semmiből felbukkanó, egyre nagyobb bajba sodródó egykori katonatársának. Figyelemre méltó látni, hogy a bajtársi kötelék, a férfibarátság az egyetlen nemes dolog a történetben. (Nyilván mondani sem kell, hogy minden erotikus szál nélkül.) Ha hozzávesszük, hogy a Rinat tatár férfinév, még világosabb az üzenet: az orosz és a tatár fiút a katonaság kovácsolta igazi barátokká. A jó propaganda ismérve, hogy mentes minden propagandafogástól. Ezt a film tökéletesen hozza. Viktor és Rinat barátságát sikerül magától értetendőnek ábrázolni, miközben az orosz föderáció egyik meghatározó toposzára épül.
A bujkáló Viktor megismeri a távol-keleti kikötőváros alvilágát. Koreai menekültekkel csövezik (nem derül ki, északiak vagy déliek), csempészekkel alkudozik, igyekszik valamilyen hajót találni, amellyel kiszökhet Oroszországból. De közbeszól a pandémia, lezárják a határokat, és még a legelszántabb csempészek is a kikötőben maradnak. Közben megismerkedik egy gyönyörű fiatal nővel. Nika egy gazdag moszkvai ügyvéd lánya, aki apja túláradó gondoskodása elől a hatalmas ország másik végébe menekült, ahol egy korosodó, amúgy szintén dúsgazdag férfi szeretője lett. A férfi nem egyértelműen gengszter, de ahogy a filmben kifejezően mondják róla, „vannak kapcsolatai”. A bűn alsó és felső világát két dolog köti össze: az erőszak és az, hogy pénznemként egyedül a „zöldhasút”, a dollárt használják. A koreaiak és egy titokzatos Hasszán jelzi, hogy nemzetközi társaságról van szó.
Nika igazi femme fatale, élvezi a luxust, de fantáziáját felizgatja a gyilkos tette elől menekülő, egyszerű falusi fiú is. Filmbolond, örökösen nyugati filmekből vett történetekkel traktálja Viktort, aki talán gyerekkora óta nem volt moziban. Nika egyik kedvenc filmje a Kifulladásig, Jean-Luc Godard remeklése, amelynek végén a Belmondo alakította gengszert az utcán lövik le a rendőrök. A lány ráakaszkodik a fiúra, újabb bűnre, az őt kitartó férfi kirablására biztatja, de közben a maga módján szereti is. Viktor egyre elveszettebbnek érzi magát a pandémiától rettegő, lezárt városban, és bár menekülne a lánytól, mégsem tud kiszabadulni végzetes vonzásából.
Diszkrét, de szép szexjelenetükben testbeszéde már egy halálra készülő embert mutat.
Szerepüket különösen erőssé teszi, hogy nagyon fiatal színészek alakítják, Anasztazia Tahizina 22, Andrej Grizlov 23 éves volt a forgatáskor.
Viktor végül kirabolja a férfit, aki vagyonát védve elesik, és beveri a fejét az asztalba. A fiú lelkiismeretét már két gyilkosság nyomja. Még megszerzi a tízezer dollárért megvásárolható útlevelet és személyit, de már elfogyott belőle az elszántság a menekülésre. Besétál egy talponállóba, és vodkát rendel, amikor megjelenik mellette egy idős, magányos nyugdíjas, aki nem is tagadja, hogy beszélgetni jár a kocsmába. Viktort ez most nem zavarja, nem bánná, ha egy idegennek kibeszélhetné magát. De a férfi megérzi a fiúban a bűnt és a vallomást, azt, amit nem szeretne meghallgatni, ezért elmenekül mellőle. Ebben az alig egyperces, csodálatos jelenetben benne van a bűn, a bűnhődés és a bűn megvallásának hármassága, az orosz kultúra örök, nagy témája. Még a jelenet keretezése is eltér az addig látott alvilági és nagyvárosi díszletektől, árnyaktól és fényektől. A sztalovaja pultja, a vodkát barátságtalanul odalökő, kopott kötényes pincérnő, a magányos nyugdíjas a hétköznapi Oroszországot mutatja.
Innen nehéz folytatni, és a rendezőnek is csak egy remake segítségével sikerül. Újra játszatja a Kifulladásig híres jelenetét, a menekülő Viktort a kikötőben lövik le a rendőrök. De a Belmondo alakította gengszterrel szemben az orosz fiú maga rendezi meg a halálát, ő hívja magára a rendőröket, akiket lövésnek imitált mozdulattal biztat a saját kivégzésére. A film végén, a vonaton játszódó kerettörténetben még előkerül két dramaturgiai csavar. Ezeket nem spoilerezem azok kedvéért, akik végignéznék a filmet, amit jó szívvel ajánlok.
A Vlagyivosztok jó krimi, szép-szomorú szerelmi történet, érdekes képet ad a pandémiáról és egy nagy kikötőváros titkairól. Talán mégis az a legértékesebb benne, hogy miközben az egyetemes mozi ismert elemeiből építkezik, minden ízében sajátosan orosz tud maradni.
Emmanuel Macron még a háború előtt többször is úgy nyilatkozott, hogy Európa Lisszabontól Vlagyivosztokig tart. Jó lenne, ha legalább a kultúrában ez így is maradna.
A szerző az MSZP alelnöke, volt európai parlamenti képviselő.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: Jelenet a Vlagyivosztok című filmből. Fotó: YouTube)