A médiaelit tagjai egyre nehezebben viselik el az őket illető nyilvánosság kellemetlen következményeit. „Ha magamra vállalnám, és a saját értékrendem szerint járnék el, akkor valószínűleg börtönbe kerülnék, és a gyerekem apa nélkül nőne fel, mert egytől egyig nekimennék azoknak, akik ezt teszik” – fogalmazott a feleségét, Tóth Gabit bírálókra vonatkozóan Krausz Gábor sztárszakács és megfontolt ketrecharcos. Nos,
jelzem Krausz Gábornak, hogy a kifejezés, amit keres, nem az „értékrend”, hanem az „ösztönkésztetés”. Azzal, amit mondott, azt fejezte ki, hogy ő egy erőszakos bűnöző,
aki azt tanulta otthon, hogy akinek nem tetszetős a pofája vagy a dumája, azt addig kell ütni, amíg mozog, aztán meg le kell ülni azt, ami a nyolc napon túl gyógyuló testi sértésért jár.
Hadd bátorkodjam azt feltételezni, hogy Krausz Gábor még az Orbán-rendszer támogatását élvezve sem ragadtatná magát fizikai erőszakra. Csakhogy a harcias séf nem bír ellenállni a tesztoszteronmeghajtású erődemonstráció kísértésének: nem elég, hogy jól főz, ő az asszonyát hörögve és csapkodva védelmező Neander-völgyi ember kreditjeire is igényt tart. A kultúrembereknek manapság egyre kisebb becsületük van a nyilvánosságban, úgyhogy Krausz Gábor sietve jelzi, hogy benne van egy kétállású kapcsoló, amely sztárséf üzemmódból egyetlen kattintással futballhuligán üzemmódba helyezi át – így lesz a confit de canard módra készült ropogós kacsacombból meg az Angus carpaccióból a „Mi van?! Mi van?! Mi van?!” óbégatása.
Krausz Gábor arról is beszámolt, hogy ha ő meg a felesége észreveszik, hogy a boltban sorban állás közben valaki csúnyán néz Gabira, akkor gyakran odamennek hozzá beszélgetni, és „ilyenkor az emberek nagy része rájön, hogy az ítélete nem volt helyes” – ismertette Krausz Gábor a jól kipróbált módszert. Hát, nekem meg az a rossz érzésem van, hogy ilyenkor nem pontosan az történik, amit a sztárpár a helyzetről leolvas: Gábor és Gabriella ezzel a magatartásával nem meggyőzi az embereket, hanem elrettenti őket. Majd legközelebb meggondolják, hogy részt akarnak-e venni az énekesnő megítélését illető nyilvános jelenetben.
Gábor és Gabriella akár észre is vehetné, hogy mások velük ellentétben képesek a szégyenérzetre – de ezzel nem szabad ám visszaélni. Egy élelmiszerbolt például nem a TV2 Róna utcai stúdiója: annak a közönsége nem azért van ott, hogy Tóth Gabi önérzetéről meggyőződjön.
A jelenség vizsgálata során Krausz Gábor figyelmét bizonyára elkerülte, hogy amíg a boltban sorban állók napról napra keservesen küszködve tengődnek, addig őt meg a nejét jókor jött rendszerhűségük az ország uralkodó osztályába emelte, és ezek után az egyszeri embert még a csúnyán nézés joga se illesse meg? Gábornak és Gabriellának az Orbán-rendszer előzékenyen meghajlította a kapitalizmust, hogy kicsiny, modellezett feudalizmust rendezzen be nekik, s ennek fejében Gabriellának mindössze kalocsai hímzéses menyecskeként kell elénekelgetnie néhány etnotematikus dalt a szívéről meg a hazaszeretetéről, és a kapitalizmus munkaerőpiacán gürcölő kisember még csak csúnyán se nézhet a földből kinövesztett pénztermő fa mohó szüretelését látva – ez milyen már?
Ellenszenves és visszatetsző magyargyűlöletet meg kereszténygyűlöletet rásütni azokra, akik viszolyognak Tóth Gabi államnak tett szolgálatát és annak busás megtérülését elnézve – jogosan érzik úgy, hogy becsapták őket, jogosan érzik úgy, hogy nem minden magyar egyenlő: Gábor és Gabriella például egyenlőbbek a többinél. Jelzem a sztárpárnak, hogy más magyarok is szeretnének annyi munkából annyira fényesen élni, mint ők, csak róluk épp nem gondoskodik senki a hatalom magasából: ők a nélkülözéssel, a lemorzsolódással, az egzisztenciális megsemmisüléssel néznek nap mint nap szembe, és keményen megdolgoznak minden fillérjükért, nem az elit ritkás levegőjű szféráiból vetik oda egy bakonyi faluból jött csajnak, hogy nyers a lazac. Amikor Krausz Gábor és Tóth Gabi a boltban letámadják ezeket az embereket, pusztán mert elkaptak tőlük egy-két megvető pillantást, az utolsó még meglévő joguk gyakorlásáért is büntetést rónak ki rájuk – szabadjon már csúnyán nézniük azokra, akiknek összesen ennyi kellemetlenséget kell elviselniük az életükben, mert az összes többit a rendszer már levette a vállukról. Csakhogy ez is túl sok –
Gábornak és Gabriellának minden kell: kell az állami tőgy, amelyből busás megélhetést szippanthatnak, és kell az önmaguk fenntartásán nap mint nap küszködő kisemberek rokonszenve is.
Hiszen ők sztárok: egyikük főz, másikuk énekel – nekik igenis jár a gondtalan, stresszmentes, főúri színvonalú élet, és jár a magyarok szeretete is.
Felhívom Gábor és Gabriella figyelmét arra, hogy Magyarországon sokan főznek meg énekelnek úgy, és még különbül is, mint ők – csakhogy az ő sorsjegyüket nem húzta ki a méltóságos miniszterelnök úr a nemzeti tőkésosztály Karmelita kolostorban rendszeresen tartott kisorsolásának egyik alkalmával sem, hiszen nem lehet mindenkinek szerencséje: nekik marad az infláció, a soha meg nem szőtt szociális háló meg az arrogáns sztárok kötekedése, akikre már csúnyán nézniük sem szabad.
A szerző kritikus, publicista.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: Tóth Gabi és Krausz Gábor. Fotó: Bodnár Patrícia / Index)