Még a válogatott szurkolóit is megosztja Dzsudzsák Balázs vasárnapi búcsúmeccse. Na jó, ez így nem pontos. Nem a meccs megosztó, hanem annak következménye. Dzsudzsák ugyanis vasárnaptól egyéni csúcstartó lesz a válogatottsági rangsorban, 109. pályára lépésével megelőzve a most még társrekorder Király Gábort.

Ezzel kapcsolatban számomra két kérdés adja magát.

Az első: Dzsudzsák Balázs érdemel-e búcsúmeccset a magyar válogatottban?

A második: Dzsudzsák Balázs érdemel-e búcsúmeccset a magyar válogatottban most?

Mindkettőre határozott válaszom van. Az elsőre egy igen. A másodikra egy nem.

Igen, mert ki más érdemelne búcsút, ha nem az az ember, aki egy teljes évtized legmeghatározóbb figurája volt a nemzeti csapatban? Ki, ha nem az, akire 2007-es bemutatkozásától kezdve minden, de tényleg minden szövetségi kapitány számított? Sőt, cirka 25 éves korától kezdve csapatkapitányként épített...

A Dzsudzsák búcsúja ellen érvelők újra meg újra azt emlegetik, tiszteletlenség Király Gáborral szemben, hogy egy barátságos meccsen, egy „ajándék” pályára lépéssel „előztetik ki”. Nohiszen! Mintha Király Gábor ne kapott volna búcsúmeccset! Teszem hozzá, teljes joggal. Elvégre Dzsudzsákhoz hasonlóan több mint egy évtizeden át volt a válogatott meghatározó tagja. Sőt, ha konkrétak akarunk lenni, majdnem két évtizedig tartott a karrierje a nemzeti csapatban: az 1998-as osztrákok elleni debütáló meccs és a 2016 őszén rendezett búcsú között. Csak vele nem mindenki számolt. 

Aki most Dzsudzsák esetében ajándékról beszél, az nagyvonalúan megfeledkezik nemcsak Király svédek elleni mérkőzéséről – ahol nem mellékesen a pályán búcsúzott még Juhász Roland, valamint a pálya szélén az ekkorra a profi futballtól is elköszönő Hajnal Tamás és Vanczák Vilmos –, hanem az azt megelőző napok eseményeiről is.

Király Gábor ugyanis sérülten lépett pályára a Groupama Arénában. Heteken át sem előtte, sem utána klubcsapatában, a Szombathelyi Haladásban sem játszott csípőproblémái miatt. 48 órával a kezdés előtt még úgy nyilatkozott: azt sem tudja, hogy fog felkocogni a pályára, nemhogy vetődni, ha úgy hozza a szükség. Ha nincs az orvosi stáb, amely szűk félórányi – óvatos – játékra kipofozza, nincs a 108. válogatottság sem. S ne legyen kétségünk, ha egy mezei válogatott meccsről van szó karrierje bármely korábbi szakaszából, alighanem egyetlen szövetségi kapitány sem kockáztatta volna meg, hogy ő kezdjen (egyáltalán keretben legyen), szemben Megyeri Balázzsal, Bogdán Ádámmal vagy épp Gulácsi Péterrel.

De ott volt, játszott 29 percet, majd tapsvihar közepette átadta a helyét Megyerinek. Így volt kerek, így volt jó. Mert megérdemelt egy szép búcsút. Akkor is megérdemelte, ha voltak botrányai, vitái, ha voltak olyan kapitányok, akik nem őt favorizálták a 18 év alatt. 

Miként megérdemli Dzsudzsák Balázs is. Aki – pusztán a normál behívók alapján és a fentiekre is alapozva – már 2019 őszén, Walesben egyéni rekorderré válhatott volna. Mert ki a fene hagyta volna ki a kulcsfontosságúnak ígérkező Európa-bajnoki selejtezőn csak azért, nehogy megelőzze a már visszavonult Királyt az örökrangsorban...

De akkor még nem lett egyedüli csúcstartó.

Most lesz.

Most, amikor nagyon nem kellene azzá válnia.

Azt is elmondom, miért. Hogy mi a fene nagy baj a vasárnapi búcsúmeccsel!

Nem, nem Szijjártó Péter külügyminiszter lobbija a „tesójáért”. S nem, még csak az sem, hogy Dzsudzsák ne lenne amúgy jó formában.

Előbbi adhat néhányak szerint bukét a vasárnap estének, elvégre unásig ismerjük a szlogent, „politikának nincs helye a futballban” – s ebből következően politikusoknak sem feltétlenül illene kampányolni fociügyekben...

Ami viszont a játékot illeti: a DVSC utóbbi hetekben mutatott egyre jobb formájában az immár középső középpályásként szereplő csapatkapitánynak is kulcsszerepe van. Lehet, nem fut annyit és főleg nem olyan gyorsan, mint fénykorában, de 35 éve minden rutinját kamatoztatva kiválóan olvassa a játékot, még most is nagyszerű passzokat ad és most is nagyszerű az a bal láb, amivel megáldotta a sors. Hogy mennyire, arról a Vasas kapusa, Jova Levente tudna mesélni. Majdnem annyit, mint anno Ciprian Tatarusanu tudott volna azon a feledhetetlen bukaresti estén.

Erről beszélt jó egy hónapja a Balázsék című rádiós műsorban, és a sorok között hétvégén az M4 Sport kamerái előtt is. Ő nem búcsúzni, küzdeni akar(t) a válogatottban. Ha kell, új poszton, ha kell, új szerepkörben, de teljes jogú tagként. Nem holmi vendégként az öltözőbe lépni még egyszer – utoljára. 

Küzdene, még akkor is, ha a helyzet az, hogy Marco Rossi egyértelműen egy olyan csapatot épített fel, amiben Dzsudzsáknak nincs helye. Főleg nem bérelt helye, alapemberként. Háromvédős rendszerben a szélen fénykorában sem igazán állta meg a helyét a debreceni. Nem véletlen, hogy már 2016-ban Törökországban, a Bursaspor edzője is főleg a védekezésben nyújtott teljesítménye miatt kritizálta Dzsudzsákot, pedig akkor még „csak” 29 esztendős volt. S emlékezetes lehet az is, mikor Marco Rossi 2018–2019 fordulóján (például a 2019 márciusi, végül Szlovákiában 2–0-ra elbukott Eb-selejtező első félidejében) a háromvédős rendszert próbálgatta, rendre Dzsudzsák nélkül tette.

Az akkor még kiforratlan taktika mára válogatottunk egyik legeredményesebb fegyvere lett. Az Izland elleni Eb-pótselejtezőn, a végül feljutást hozó B divíziós Nemzetek Ligája-idényben, a tavalyi Európa-bajnokságon és idén, az angol, a német és az olasz válogatott elleni NL-meccseken is három középső védős, szárnyvédős rendszerben nyújtotta a legjobb teljesítményét nemzeti csapatunk. A Marco Rossi által képviselt taktikai felfogás egyszerűen teljesen más irányba mutat, mint ami Dzsudzsák Balázs alapstílusából és erősségeiből fakad.

Ettől függetlenül viszont kár lenne megtiltani egy játékosnak, hogy a válogatottjáért, a válogatottságért küzdjön akár 35, akár 40 évesen is, ha akar. Mert ki tudja, minden ígérete és mostani, megkérdőjelezhetetlen elköteleződése ellenére még Marco Rossi is kaphat egy olyan állásajánlatot, amit végül mégis elfogad a magyar kispad kárára. Jöhet hullámhegy és hullámvölgy, változhat a mester taktikai felfogása, miként, mint említettem – bár pillanatnyilag kevesen szurkolhatnak ezért az országban – változhat a személye is...

Dzsudzsák Balázs pedig miért ne reménykedhetne abban, ha az NB I-ben meggyőző teljesítmény nyújt a jövőben is középső középpályásként, akkor méltó kihívója lehet a kerettagságért folytatott harcban olyan nála fiatalabbaknak, mint Kalmár Zsolt, Schäfer András vagy Kleinheisler László. Főleg, hogy az említett trióból ketten sem futballoznak a magyar élvonalnál olyan nagyon, de nagyon sokkal többre taksált ligában...

Míg sokak olvasatában Dzsudzsák Balázs vasárnapi búcsúmeccse egy érdemtelen ajándék – pedig Marco Rossi, az elmúlt 20, de lehet, 30 esztendő leghitelesebb szövetségi kapitányaként a létező összes fórumon igyekszik elmondani, hogy érdemtelen ajándékosztogatásról vagy a politikai nyomásnak való engedelmességről szó sincs esetében – szerintem pont hogy egy érdemtelen béklyó. Ha úgy tetszik: büntetés.

Egy óriási stoptábla.

Egy hatalmas betűkkel a falra vésett: „Vége van. Törődj bele!” utasítás.

Dzsudzsák hiába küzdene még – hiába áll úgy a görögök elleni meccshez, hogy a neki jutó tíz percben, egy félidőben, akármennyi időben élete futballját nyújtja, gólokat ver, gólpasszokat ad, és így talán megragadja a most utolsónak tartott esélyét a csapatba való visszakerülésre –, valójában a mostaninál is elképzelhetetlenebbé válik, hogy a keret rendes tagja legyen bármikor is.

Ha vasárnap pályára lép – s innentől már elég egyértelmű, hogy pályára lép –, úgy Dzsudzsák Balázst elbúcsúztatjuk a válogatottól. Kész, vége. Pont. Tapsvihar és 50-60 ezer ember éltetése pecsételi meg a sztoriját a nemzeti tizenegyben, lezárva egy megannyi szép pillanattal és néhány igencsak feledhetően sikerült meccsel tűzdelt korszakot a válogatott és a Nyírlugosról indult futballista karrierjében egyaránt. Függetlenül attól, hogy Balázs és szűkebb debreceni pátriája milyen lehetőséget lát és remél a vasárnap estétől.

Talán észre sem veszi, de az egész cécóval csapdába került. Nincs tovább, de nincs már vissza se.

Dzsudzsák Balázs búcsúmeccset érdemel. Legyen rekorder. A múlt rekordereinek az a sorsa, előbb-utóbb valaki megelőzze, túlszárnyalja őket. Így volt ez Bozsik Józseffel is, aki egy olyan korban jutott 100 válogatottság fölé, mikor még közel ennyi nemzetközi meccset nem rendeztek egy évben, mégse lett már-már nemzeti konzultációs kérdés Király Gábor 102. pályára lépéséből, legyen vagy ne legyen. Megnyugtathatom mindazokat, akik szerint politikusokkal barátkozni vagy a Közel-Keletre igazolni futballistaként égbekiáltó bűn, hogy Dzsudzsák sem marad örökké csúcstartó: jönni fog az a játékos, aki 110 vagy annál is többszörös válogatott lesz. (Talán már most is itt van, de ne akarjunk a 22 éves korára időarányosan tíz meccsel jobban álló Szoboszlai Dominik vállára a jelenleginél is nagyobb terhet pakolni...)

A mai futballban sem a 108, sem a 109 válogatottság nem eget rengető rekord. Még a top 300-ba sem lehet vele beférni a világon. Csak az európai példákat tekintve ott van Cristiano Ronaldo, aki már most 191-nél jár; Sergio Ramos 180-nál, Gigi Buffon 176-nál, Luka Modric 155-nél tart. Ha a magyar válogatott megőrzi mostani eredményességét – időről időre kijut az Európa-bajnokságra, uram bocsá’ újra tagja lesz egy-két világbajnokság mezőnyének –, úgy még „könnyebben” lehet majd gyűjteni a válogatottságokat a mieinknek is, elvégre több lesz a meccsünk is. 

Dzsudzsák Balázs viszont akkor búcsúzzon, amikor szíve legmélyén ő is egyetért majd azzal, eljött számára a búcsú pillanata. Amikor kész elengedni a harcát az oly sokszor emlegetett, neki mindennél fontosabb dicsőségért, a válogatottságért. Ha negyvenéves lesz és az NB II-ben vezet épp le, akkor majd akkor. A meggypirosban elért érdemei ugyanis örök érvényűek. Pont úgy, ahogy Bozsiké és Királyé is azok, függetlenül attól, egy Wikipédia-keresés után épp kinek a neve díszeleg a válogatottsági rangsor élén.

A szerző az Index sportrovatának Junior Prima díjas újságírója.

(Borítókép:  Shaun Botterill/Getty Images)