A hét bő és hét szűk esztendő történetéről az Ószövetségben olvashatunk:
„A fáraónak álma volt. Úgy tűnt neki, mintha a Nílusnál állna. Hét szép és kövér tehén jött elő a Nílusból, és legelt a füves réten. Utánuk azonban hét más tehén jött elő a Nílusból, csúnya és sovány, és odament a többi tehénhez a Nílus partjára. A csúnya és sovány tehenek felfalták a hét szép és kövér tehenet.”
A bibliai tanmese egyértelművé teszi a magyarázatot is: „jelöljön ki a fáraó felügyelőket az országban, hogy a bőség hét esztendejében Egyiptom földjén tegyék félre az ötödrészt. A most következő hét bő esztendőben az egész termést gyűjtsék össze, a gabonát a fáraó rendelkezésére helyezzék magtárba, hozzák a városokba, és raktározzák el. A gabona szolgáljon majd készletül az országnak a hét ínséges esztendőben, amely majd rátör Egyiptom földjére. Így az ország nem megy tönkre az éhínség miatt.”
De mit üzen a történet most, 2022 és 2023 fordulóján?
Ha ránézünk a 2010–2022 közötti magyar GDP-adatokra, azt látjuk, hogy a mutatószámok a legutóbbi, 2008-as világgazdasági válság után a 2010-es évek első felére normalizálódtak, és a világgazdasági konjunktúra hatására jelentős emelkedésnek is indultak. Bármilyen gazdasági statisztikát nézünk az elmúlt „hét évről”, egyértelműen növekvő trendet láthatunk. Aztán jött a Covid, amitől nemcsak Magyarországon, de a világ számos pontján is „felhők mögé bújt a nap”, majd 2022-ben az orosz–ukrán háború és azok következményei a magyar gazdaság több szegmensére is jelentős csapást mértek.
Ez a bibliai példa és az ahhoz néhány mondattal később fűzött következtetés azt mondja, amit sok ezer éve mi, emberek is általánosan alkalmazunk saját életünkben mindenféle közgazdasági képzettség nélkül is,
hogy ha „jól fut a szekér”, sok bevételünk van, akkor tartalékot képzünk, amit ínségesebb időkben fel tudunk használni.
Az elmúlt uniós költségvetési ciklusban Magyarország, illetve a magyar vállalkozások, települések, magánszemélyek sikerrel pályáztak a különböző forrásra, az elnyert pénzek rendben beérkeztek, az igénylők pedig el is költötték őket. A jelenlegi helyzetben az ország számára az a legfőbb kérdés, hogy a megszerezhető forrásokat hatékonyan, a válságból kivezető út megtalálására, a gazdaság közép- és hosszú távú fejlődésének elősegítésére, de legalábbis szinten tartására fogjuk-e használni.
Nagyon fontos volt Orbán Viktor év végi sajtótájékoztatója, ahol a miniszterelnök egyértelműen kijelentette, hogy a pénzpiaci forrás a legkedvezőbb, mert az a kamaton kívül mást nem kér, ellentétben az uniós és főleg az IMF-forrásokkal.
A miniszterelnöknek abban tökéletesen igaza van, hogy a pénzpiacokon „azt szoktuk meg”, hogy a kamaton kívül semmi mást nem kérnek a pénzt adók. Tény, hogy a nemzetközi pénzpiacok a Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban több mint száz éve kialakult rendszer alapján működnek, ami még ma is fejlődik. De azt sem szabad elfelejteni, hogy a nemzetközi pénzpiacon vannak olyan szereplők, akik saját érdekeik/elveik miatt a piac „hagyományos” termékeit ezen érdekek/elvek érdekében a piac rendszerének betartása mellett „újszerű” módon alakítják át, és ők csak ilyen szerződést kötnek. Ilyen, hagyományostól eltérő ügylettel többnyire a nemzetközi pénzpiac nem európai és nem észak-amerikai szegmensében találkozhatunk.
Példa, ami a vállalati finanszírozásnál többször felmerült: vannak a muszlim világban olyan pénzintézetek, amelyek a Korán kamattilalmi szabályát következetesen betartják (Európában a pápa ugyanezt a szabályt sikertelenül próbálta betartani még a reformáció előtt is), ennek alapján a muszlim bank nem kölcsönt ad a cégnek, hanem tulajdonrészt vásárol a cégben, és a szerződésben rögzítik azt az opciót, amellyel a cég visszavásárolhatja a tulajdonrészt.
Természetesen nem azt akarom ezzel mondani, hogy a bank „elveszi az ország egy részét”, hanem azt, hogy az ügylet előtti tárgyalások során fontos az interkulturális kommunikáció révén tisztában lenni azzal, hogy a másik fél is mindenben ugyanazt érti-e az adott fogalmon.
A másik két forrástípusnál, az uniós és az IMF-forrásoknál fontos tisztázni azt a tényt, hogy míg vannak olyan szereplők a pénzpiacokon – nem túl sokan –, akik a saját pénzüket kockáztatják egy-egy befektetéssel, addig
az EU és az IMF nem a saját, hanem a tagországok adófizetőinek a pénzét kockáztatja minden ügylettel, amiért végső soron az illető államok választópolgárai akár meg is vonhatják az adott kormánytól a bizalmat.
A hazai médiában a rendszerváltás óta elég kevésszer érte el az „ingerküszöböt” olyan külföldi hír, hogy egy pénzintézet tulajdonosai a közgyűlésen a nem megfelelő hitelezési politika miatt vagy egy ország választópolgárai a nem megfelelő, külföldre való hitelnyújtási politika miatt vonták meg a bizalmat a vezetéstől. A politikusok számára ez egy bár elméletileg létező, de elhanyagolhatóan kis kockázat. A gyakorlat azt mutatja, ha nagymértékű „bedőlt hitele” lesz a banknak vagy az országnak, akkor a részvényesek, illetőleg a választók a kialakult gazdasági krízis miatt „rúgják ki” a vezetést. Azt legfeljebb az elemzők mérik, hogy a krízis oka alapvetően a felelőtlen hitelezési politika volt.
Az EU és az IMF ezért „nézi meg alaposan”, mire ad pénzt. Alapvetően mindkét szervezetnek az az érdeke, hogy a hozzá forduló állam ne menjen csődbe, mert az a szervezet összes tagjának gazdaságára, stabilitására – egyénileg változó mértékben – káros hatással lenne. Ezért ezek a szervezetek úgy adják a kölcsönöket, hogy a lehető legjobban biztosítják azt, hogy a pénzt csak úgy és arra lehet felhasználni, amire adták. Az ilyen ügyletek eltérnek a magán- vagy vállalati hitelügyletektől. Azzal mi is találkozunk, hogy a „szabad felhasználású hitelt” arra költjük, amire akarjuk, de általában ezek a legdrágább konstrukciók közé tartoznak. A célhoz kötött konstrukcióknál viszont csak arra lehet felhasználni a kapott pénzt, amire kaptuk; ha másra használtuk fel, és ezt a bank „észreveszi”, szerződésszegés miatt azonnal felmondja a szerződést, és azonnal visszaköveteli az egész tartozást.
Az államok és államközi szervezetek egymás közti ügyleteinek dokumentumai azért nyúlnak olyan hosszúra, hogy minden elképzelhető helyzetre gyors választ adjanak, ami mindkét fél, valamint a szervezet többi tagjának is az érdekét szolgálja. Hogy ez az adott fél részéről megvalósuljon, elengedhetetlen, hogy tökéletesen tisztában legyen a saját generális és partikuláris érdekeivel. Még ennél is fontosabb, hogy tisztában legyen a másik fél hasonló érdekeivel is, hiszen ez fogja befolyásolni a partnert a tárgyalás, az „alkudozás” során, de ez fogja meghatározni azt is, hogy hogyan fogja a partner teljesíteni a szerződésben lefektetett keretek között az egyes szerződéses kötelezettségeit.
Mostanában sokat hallani az uniós szerződéshez kapcsolódó „szupermérföldkövekről” és arról, hogy milyen új feltételeket szabnak nekünk, mire megkapjuk a pénzt. Nem árt megnézni a másik oldal helyzetét és logikáját.
Az ő szakértőik olyan anyagot tettek le, ami szerint nem elhanyagolható kockázata van annak, hogy az adott pénz (vagy legalábbis annak egy része) a szerződésben foglalt céltól eltérő célra lesz felhasználva. Üzleti szempontból az egyértelmű, hogy lényegesen egyszerűbb, biztonságosabb és olcsóbb, ha minél alaposabban vizsgálják meg a pénz felhasználásának célhozkötöttségét, mint ha utólag követelnék vissza a nem szerződésszerű célra használt összeget.
Vagyis az államközi ügyletekben a bizalmi elem sokkal nagyobb relevanciával jelenik meg, mint a magánszemélyek vagy a vállalatok ügyleteiben, és ennek nem az a fő oka, hogy nagyobb összegről van szó, mint egy átlagos magán- vagy vállalati ügyletben. Az alapvető ok, hogy míg egy magánszemély vagy egy vállalat egy állam jogalanya, akivel szemben a jog hagyományos eszközeivel fel lehet lépni szerződésszegő magatartás esetén, addig egy állam szerződésszerű magatartását kikényszeríteni, ha az állam azt nem akarja, eléggé komplikált és drága.
Az pedig már a marketingtudomány eszközeivel megválaszolható kérdés, hogy milyen eszközökkel lehet a velünk szembeni bizalmi szintet növelni, aminek hatására egy idő után csökkennek az alapügylettel kapcsolatos különféle költségeink és az időfaktorok is.
A szerző főiskolai tanár.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: Balázs Attila / MTI)