Index Vakbarát Hírportál

Messi vagy Ronaldo? Öt reflexió az elmérgesedett Puzsér–Schiffer-vitához

2023. január 25., szerda 17:45

A múlt héten a Harcosok Klubja című rádióműsorban Kelet és Nyugat témájában került sor Puzsér Róbert és Schiffer András vitájára. (Tegnap e beszélgetésre Puzsér Róbert reagált– szerk.) A téma súlyossága ellenére – hol is a helyünk nekünk, magyaroknak? – a két résztvevő korábbi, közös szerepléseiből kiindulva a gyanútlan érdeklődő egy mély, őszinte, tabumentes, de mindvégig baráti beszélgetésre számíthatott. Nem így lett. Egy gyomorgörcsös, személyeskedő és kellemetlen adok-kapok kerekedett belőle, amely sajnos maga alá temette az egyébként nagyon izgalmas meglátásokban is gazdag beszélgetést.

Mivel mindkettőjüket a 21. századi magyar közélet legfontosabb véleményformálói között tartom számon, nagyon izgatott a diskurzus, de sajnos nem azt hozta, amit vártam. Katarzis helyett kétségbeesést. A rádióvita egy „beautiful friendship” vége lett, amire a pontot Puzsér Róbert tegnapi itteni írása tette fel. Mivel azóta sem tudom kivonni magam az egész hatása alól, talán jót tesz, ha öt reflexióban kiírom magamból.

A csend előtti vihar

Vegyük a jó oldalát. Az első reformkorban is nagy és gyakran túlfűtött viták voltak, talán tényleg ez kell néha, hogy előbbre jussunk. Talán nem kell félni az ilyen kellemetlen pillanatoktól sem. Talán mindannyian tisztulunk, csiszolódunk általuk. Talán szükség volt már erre, mint egy kijózanító pofonra. Csakhogy a reformkor óta eltelt kétszáz esztendő, és miközben az utóbbi százban az egyik rendszerből megmenekülve törvényszerűen sodródtunk bele az ugyanolyanná szilárduló és aljasuló másikba, a honi értelmiség rendre ugyanazon kérdéssel szembesült: mi az értelmiség felelőssége? Az üldözött próféta kiáltása vagy a rendszertől megtűrt alkotás? Vagy a kettő között valami? Van ott valami? Az újra és újra, legrosszabb önmagunk tükörképeként létrejött rendszereink tényleg csak a túlfeszített lényeglátás vagy a hamis realista szerepét hagyják nekünk? Nem tudom.

Talán nem is Puzsér Róbert és Schiffer András csapott össze, hanem két értelmiségi attitűd? Az is lehet, hogy az egész egy nyomorult véletlen, csupán a ránk telepedett rendszer fullasztó szorítása, az elmúlt három év frusztráló bezártsága, a háború sokkja és a mindent átjáró válság robbant fel ott, abban a kis stúdióban? Nem tudom.

Talán Schiffer Andrásnál éppen most telt be a pohár az évek óta belémardosó baloldali karaktergyilkos véleményözön miatt? Talán Puzsér Róbert még nem dolgozta fel az általa is támogatott Márki-Zay Péter ámokfutását? Nem tudom.

De egyet tudok, vállalva, hogy kissé szentimentális leszek: ők ketten számomra az ideaként megfogalmazott második reformkor alakjai. Nem a vitát volt rossz nézni, hanem ahogy a tisztelet elpárolgott kettejük között. Nem is a vihar volt a baj, hanem a csend, ami követte.

A bennünk élő hordatag

Schiffer András és Puzsér Róbert neve az elmúlt években összeforrt az oldalaktól független, de releváns véleményt megfogalmazó értelmiségiével. A két tábor poshadt kiszámíthatósága közé rekedt százezrek számára jelentették és jelentik ma is a friss levegőt. Bár mindig volt, amiben nem értettek egyet, olyan is, amiben nagyon nem, de ettől még létezett körülöttük egy közös, politikailag nem, de társadalmilag és kulturálisan egyre jobban artikulálódó tömeg, amely nem akart részt venni az egymásnak feszülő oldalak meddőhányásaiban. És nekünk, belgáknak volt ebben valami üdítő, valami összekacsintós jó érzés, hogy nem vagyunk egyedül.

Ezért is volt borzasztó látni most a kommentek többségét. Nem felmentve a két érintett hozzájárulását az indulatok elszabadulásához, de az értő közönség, a büszke centrum, amely elvileg túllát a törzsi háború kezdetlegességén, most gyermeteg törzsi háborúba bonyolódott. A Puzsér-törzs szerint végre megmondta valaki a NER-bérenc Schiffernek. A Schiffer-törzs szerint végre valaki helyretette az ordibálós Puzsért. Mindkét oldal szerint kiütéses győzelmet aratott az övé, és a másik, nos, az csak megkapta, amit megérdemelt. Íme, az ember.

Mennyire törékenyek vagyunk! Mennyire ott lapul bennünk nem is a törzsiség, hanem a hordává alakulás állatisága! Mennyire megnyomorít bennünket egy hosszan tartó rendszer, akárhogy is állunk hozzá! Valójában nem is a vitát kommentáltuk, hanem vesztest akartunk látni. Egy fekvő áldozatot. A vérszagtól megvadulva szétszaggatni azt, akitől amúgy is távolabb kerültünk. Így lett Puzsérból „DK-s Amerika-nyaló”, Schifferből meg „fideszes Putyin-pincsi” a kommentmezőben.

Ki Kelet?

Ami engem különösen zavart a vitában, hogy a Kelet fogalma teljesen egybemosódott Oroszországgal és agressziójával. Nekünk, magyaroknak, a legkeletibb nyugati és a legnyugatibb keleti népnek nagyon kerülnünk kellene ezt a végzetes és igazságtalan leegyszerűsítést. Az a helyzet ugyanis, hogy Oroszország, ha már mindenképp el kell helyezni, kulturálisan nem a Kelet, hanem inkább a Nyugat része. Ahogy a cári Oroszország, úgy a szovjet kommunizmus sem a Kelet vallási, filozófiai vagy államszervezési alapjaira épült. Oroszország Európa, ha tetszik, ha nem. Igen, nagyon más, mint Nyugat-Európa, de ránk, Kelet-Közép-Európára már sok dologban emlékeztet, Ukrajnával pedig a háború ellenére lényegében egészen azonos.

Az orosz–ukrán háború – vagy még pontosabban az orosz–euroatlanti konfliktus – valójában nem Kelet és Nyugat harca, hanem a Nyugat belső összecsapása.

Ez nem teszi elfogadhatóbbá, hanem csak még gusztustalanabbá. De akkor mi a Kelet? Ha politikai értelemben vesszük, nyilván Kína, Japán, Irán és a többiek. Ha kulturálisan, akkor a buddhizmus, a hinduizmus, a taoizmus, a konfucianizmus és más keleti filozófiák. Ahogy a Nyugat, úgy a Kelet sem jó vagy rossz. A Nyugat egyszerre jelentheti a környezetpusztító globális felelőtlenséget, de a kreativitást és a szabadságot is, ahogy a Keletet tekinthetjük a despotikus elnyomás és kollektivizmus, de a létharmónia és a mesés életöröm szimbólumának is. Nekünk, magyaroknak különösen fontos a Kelet, de továbbmegyek, a nyugati világnak is éppen a keleti filozófiák bölcs mélységére lenne szüksége, ha valahogy gyógyulni akarna önimádatából. De ez most messzire vezetne, és nem is tartozik ide, ami a lényeg: Oroszország agresszióját ne a Kelet szimbólumával akarjuk már elbeszélni!

A szőnyeg alatt maradt lényeg

A vita utolsó harmadára olyan mértékben elfogyott a bizalom, hogy a nézők és hallgatók nemcsak egy kellemetlen csörtének, de egy barátság végének is szem- és fültanúi lehettek. Hogy ez mennyire lesz tartós, nem tudjuk, de jelenleg begyógyíthatatlannak tűnnek a sebek. Ami reményt adhat mégis, ugyan a kemény szócsata elfedte, de ez a két ember a 21. század lényegi kérdéseiben nagyon is egyetért.

Talán távolra került Puzsér Róbert és Schiffer András egymástól a társadalmi egyenlőtlenségek elleni küzdelem kérdésében? Vagy a környezeti pusztítás megállításáért való kiállásban? Vagy a nemzeti összetartozás és szuverenitás megvédésének fontosságában? Vagy a globális kapitalizmus dehumanizáló tendenciáira való figyelemfelhívás szükségességében? Vagy a lopakodó bigdata-diktatúrák veszélyének hangsúlyozásában? Lehet, hogy az orosz agresszióra adott kormányzati reakció kapcsán szögesen ellentétes a véleményük, és ez most szakadékot ásott közéjük, de az előttünk és a világ előtt álló feladatokban még számtalanszor fogják egy platformon találni magukat.

Messi vagy Ronaldo?

Azok, akik nem tartoznak sem a NER, sem az összefogás szimpatizánsai közé, magukat valamiféle centrumként azonosították. Ennek a centrumnak ugyan nem volt pártja, viszont egyre több kulturális felülete, tartalma, fóruma született. Ezeken keresztül pedig

kezdett és kezd kialakulni egy sajátos íz, egy jellegzetes közéletérzés, egy, a két nagy tábortól független sztori, amely túlmutat már a szubkulturális kereteken, egy bimbózó társadalmi erő, és ennek létrejöttében a két vitapartnernek óriási szerepe volt.

A törzse még nagyon vékony ennek a fának, könnyen eltörhet, ezért óvni és vigyázni kell rá. Különösen azoknak, akik elültették. Az erő mindig lentről felfelé születik, de a felelősség éppen fordított: fentről sugárzik lefelé. A jelenkori futballvilág két szupersztárja, Messi és Ronaldo hatalmas rajongótáborral rendelkezik. Aki belepillant a két törzs online világába, ismerős dolgokra lel. A Messi-törzs nyafogó hülye gyerekként ábrázolja Ronaldót, a portugál zseni követői pedig bamba kamukirálynak az argentin világbajnokot. A másik mögötti teljesítmény senkit sem érdekel, az indulatok állandó csúcson, a pocskondiázás folyamatos. Nos, néhány napja, Messi és Ronaldo egy gálamérkőzésen találkozott ellenfélként. A gyűlölettől fűtött keménymagok megdöbbenésére a kezdőkörben kezet fogtak, megölelték egymást, aztán tették, amihez értenek: fociztak. Szebb lett ott a világ. Egyiknek sem kellett a másik fölé kerekednie, mert mindketten lényegét adják a labdarúgásnak, és bármelyik nélkül értelmét veszítené az egész.

A szerző a Második Reformkor Alapítvány vezetője.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Puzsér Róbert és Schiffer András. Fotó: Bődey János / Kaszás Tamás / Index)

Rovatok