Finnország NATO-tagsága a finnek és oroszok kétszáz éves együtt-, majd egymás mellett élésében jelentős fordulatot hoz. A két ország viszonyában eddig szinte minden formációt kipróbáltak már. A Finn Nagyhercegség 1809-ben került Svédországtól a cári Oroszországhoz. A finn közvélemény ma is megosztott abban, hogy melyik függés volt a rosszabb. A svédek lenézték a finneket, az oroszok pedig antidemokratikus rendszert kényszerítettek rájuk, de viszonylag széles autonómiával. Az ország függetlenségét 1917-ben a bolsevikok deklarálták, és Moszkva a balti államokéval szemben a finnek önállóságát később is elfogadta. A függetlenség kikiáltását szörnyű polgárháború követte a vörösök és a fehérek között, az utóbbiak győzelmével. Ennek olyan hosszú az árnyéka, hogy a finn családok ma is nyilvántartják, melyik oldalon harcoltak a felmenőik, és a „vegyes” házasság ténye máig legalábbis említést érdemel. A baloldaliak által csak „mészárosoknak” nevezett fehérek a rövid bosszú után a megbékélés mellett döntöttek, és Finnország azóta is öntudatos, stabil demokrácia.

Két évtizedes együttélés után a Leningrád körüli területek megszerzésének indokával a sztálini Szovjetunió 1939-ben megtámadta Finnországot.

De az ukránokhoz hasonlóan a finnek is bátran ellenálltak, és az orosz hadsereg eleinte súlyos vereségeket szenvedett. Az orosz haderő szervezetlensége később tévesnek bizonyuló optimizmussal öntötte el Hitlert is, aki könnyű menetelésnek gondolta a majdani invázióját. A mennyiségi különbség azonban végül győzött a téli háborúban, és Finnország területének egytizedét kénytelen volt átadni Oroszországnak. A finnek bátorsága így is széles körű nemzetközi elismerést keltett.

A mai viszonyokkal szemben azonban egészen más volt a geopolitikai közeg. Bár Hitler már készült a Szovjetunió lerohanására, de még korainak tartotta a finnek melletti fegyveres beavatkozást. A szomszédos Svédország is semleges maradt. A pletykák szerint részben azért, mert a stockholmi szovjet nagykövet, az arisztokrata családból származó Kollontáj asszony sikerrel lobbizott a legmagasabb svéd körökben és a királyi udvarnál a beavatkozás elkerülése érdekében. A legjellemzőbb azonban a britek semlegessége volt. Churchill kifejezetten kedvelte a finneket és vezetőjüket, Mannerheim tábornokot, aki svéd származású cári tisztből lett a finn függetlenség jelképe. De a brit érdekeket még a finneknél is többre tartotta. Mint minden értelmes ember, ő is tudta, hogy a náci Németország és a Szovjetunió között hamarosan kitör a háború. És akkor brit szempontból nagyon fontos lesz, hogy a németek ne uralhassák az egész Balti-tengert, ami a szovjet vereség következménye lett volna. Ezt ízlésünk szerint nevezhetjük cinizmusnak, de történelmi előrelátásnak és a geopolitikai gondolkodás példájának is.

Amikor 1941-ben Hitler lerohanta a Szovjetuniót, a finnek is hadba indultak az oroszok ellen. Ezt azonban hivatalosan „folytatólagos háborúnak” nevezik, ezzel hangsúlyozva, hogy a nácikkal szemben nekik nem Oroszország megsemmisítése, hanem csak az elcsatolt területeik visszaszerzése volt a céljuk. Ezért azok elérésekor Manneheim leállította a finn csapatokat, és Leningrád ostromához sem adott segítséget, Hitler, aki például Horthyt magához rendelve utasítgatta, személyesen utazott Finnországba az oroszok elleni további harcokra kérlelve a finneket. De hiába, Mannerheim és a finn politikai elit tudta, hogy a szerencse forgandó, és Oroszországgal nem érdemes minden hidat felégetni. Ez a bölcs és mértéktartó döntés sok jót hozott Finnországnak. Bár Jalta szellemében szovjet befolyási övezetnek számított, belső demokratikus rendje és szociális piacgazdasága 1945 után is megmaradt. Szabad választások voltak, bár a kormányalakításba Moszkva is beleszólt. Ez volt a „finlandizáció”, amely hasonlított az 1945–47 közti magyar állapotokra, és 1956-ban is sok magyar is ilyesfajta modellben reménykedett.

A finlandizációt most a NATO-tagság és a Nyugathoz való teljes felzárkózás váltja fel. Kétszáz év Oroszországnak való, részleges vagy teljes kiszolgáltatottság után Finnország keleti határát a világ legerősebb katonai szövetsége védi majd. Ezt láthatóan Oroszország is kész elfogadni, erősen hangsúlyozva, hogy ami Ukrajnában elfogadhatatlan, az Finnország esetében nem örömteli fejlemény, de elfogadható realitás. A finn csatlakozás megerősíti a NATO keleti szárnyát és remélhetőleg lehűti a baltiak félelemmel vegyes agresszivitását. A NATO-tagság persze pénzbe is kerül, de a finn társadalom többsége egyelőre elfogadni látszik ezt az árat. Bár a finn politikai elit a Horn-kormánnyal szemben azért egy népszavazás kockázatát nem vállalta az országuk NATO-tagságáról. A csatlakozást nyilván hosszú belföldi és nemzetközi vita követi az amerikai fegyverek, köztük nukleáris rakéták telepítéséről. Az ukrán láz csillapodtával remélhetőleg ez nem növeli tovább a hidegháborús feszültséget Európában. Ha nagyon optimisták vagyunk, még abban is bízhatunk, hogy a finnek a NATO tagjaiként beviszik a szervezetbe az Oroszországgal való hosszú együttélés és a kölcsönös érdekbeszámítás tapasztalatait. Ehhez persze olyan fiatal politikus generációra van szükség, amelyben kellő tisztelet él a múlt iránt.

Az úgynevezett nem nyugati világ szemében még jobban összemosódik az EU és a NATO, s az európaiak önálló humanitárius, békeközvetítő és egyéb missziói kevésbé lesznek hitelesek. Az Európai Unió a most alakuló új világrendben még egyértelműbben alárendelődik a washingtoni erőközpontnak. Erről persze nem a finnek tehetnek, ők is csak sodródnak a nagy újjárendeződés árjával.

A szerző volt európai parlamenti képviselő.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik  az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép:  Finnország, a NATO és Svédország nemzeti zászlói a ceremónián, ahol Jens Stoltenberg NATO-főtitkár átveszi a Finnország és Svédország hivatalos csatlakozási kérelméről szóló dokumentumokat a katonai szövetség brüsszeli székházában 2022. május 18-án.  Fotó:  REUTERS / Johanna Geron / Pool / File Photo)