A magyar miniszterelnök, Orbán Viktor vezette be a hazai közéletben az évértékelők gyakorlatát az amerikai elnökök által a kongresszusban évente elmondott, az Egyesült Államok helyzetét bemutató beszéd mintájára (State of the Union). Azóta a hazai pártvezetők is átvették ezt a gyakorlatot, ami nem is baj, mert így legalább ízelítőt kapunk abból, hogy a különböző politikai felfogások milyen képet mutatnak hazánkról. Az idei, 26. évértékelő is kellő muníciót szolgáltatott a honi közélet és a politikai elemzők számára abban a tekintetben, hogy témákat találjanak, dicsérjenek vagy kritizáljanak. Magam is szeretnék foglalkozni a beszéddel, de most is egy kissé más, a szokottól eltérő nézőpontból, hiszen másként gondolkodik a politika világáról az, aki belülről ismeri ennek a műfajnak a működését.

Kezdem azzal, hogy az egyik itthoni baloldali portál „diadalittasnak” nevezte a magyar kabinet vezetőjének fellépését. Egy ilyen típusú értékelésnél valóban fontos az összbenyomás, hiszen az egyik legfontosabb tényező az a hatás, amit a hallgatóságra gyakorol az elmondott értékelés. Orbán Viktornak lelket kellett öntenie a hitehagyott és megtépázott kormánypárti táborba. Emlékszünk rá, hogy tavaly azzal kezdte a beszédét, hogy „a ’24-es év nem is kezdődhetett volna rosszabbul”. Síri hangulat uralkodott a Fidesz–KDNP háza táján az éppen kirobbant kegyelmi botrány miatt. Ráadásul a múlt év februárhoz képest az esztendő további része sem számított diadalmenetnek, hiszen Novák Katalin és Varga Judit lemondása, Balog Zoltán református zsinati elnöki posztról történő távozása után megjelent Magyar Péter és a Tisza Párt, akik rövid idő alatt kihívóvá nőtték ki magukat a hazai politikai mezőnyben. Bár a júniusi Európai Parlament választását – és az önkormányzatit is – fölényesen nyerte a kormánypárt, az eredménye elmaradt a korábbitól. Nem sikerült Brüsszel elfoglalása sem, hiszen a radikális konzervatív irányzat ugyan jobban szerepelt az előző megmérettetéshez képest, de az erőviszonyokat nem tudta megváltoztatni. Előrelépést jelentett viszont, hogy létrejött a Patrióták Európáért-frakció, így a Fidesznek már nem az EP partvonalán kívül, a kispadról kell végignéznie a történéseket, ahogy az az elmúlt években megszokottá vált, hanem egy közösség részévé válhatott újra. Igaz, a Marine Le Pen pártja által vezetett tömörülést azonnal bojkottálták a többiek, így semmilyen befolyáshoz nem jutottak Brüsszelben.

A fentieknél is súlyosabb azonban az, ahogy a magyar gazdaság helyzete alakult. A kormány 4 százalékos növekedést jósolt a tavalyi évre, ehhez képest, éppenhogy kikecmeregve a technikai recesszióból sikerült elérni a 0,6 százalékos bővülést. Bár az uniós rekordernek számító magyar inflációt jelentősen sikerült mérsékelni, az továbbra is a legmagasabbnak számít a tagországok között. Nőtt a költségvetés hiánya és az adósságunk is. ( A tavalyi hiányt 2,9 százalékra tervezte a kormány, és valószínűleg 4,8 lesz, míg az államadósság mértékét 66,7 százalékra, és várhatóan 74 lesz.) A forint évről évre gyengül. Júniusban rekordméretű bírsággal sújtott minket az Európai Bíróság, mivel megtagadtuk a közösen elfogadott jogszabályok végrehajtását. A világszerte drasztikus visszaesést elkönyvelő elektromosautó-eladások nehéz helyzetbe hozták azt a magyar iparpolitikát, amely a hazai telepítésű, főként kínai elektromosautó- és akkumulátorgyártásra épített. (Ezt csak tetézte az EU, majd az USA által a kínai termékekre kivetett büntetővám). „Az elmúlt két évben megtorpant a magyar gazdasági felzárkózás” – mondta néhány napja a távozó jegybankelnök, a volt gazdasági miniszter, Matolcsy György.

Nos, ezek a tények nem sok okot adtak a bizakodásra. A fordulatot, a változás esélyét Donald Trump megválasztása hozta el a magyar kormány számára. A januárban hivatalba lépett tengerentúli elnöktől okkal vár sokat hazánk miniszterelnöke, hiszen az kezdettől fogva kiállt mellette, és több lényeges politikai kérdésben is azonos álláspontot vallanak. Ahogy legutóbbi írásomban is utaltam rá, Alice Weidelnek, a német AfD kancellárjelöltjének a fogadása azt üzente, hogy a hazai kabinet vezetője felhagyott a megegyezés lehetőségének a keresésével az Európai Unióval kapcsolatban. Azt gondolja, hogy az Egyesült Államok segítségével olyan helyzetet tud teremteni, ami elősegíti a Brüsszelben zárolt forrásaink felszabadítását, és pénzt, fellendülő amerikai–magyar gazdasági kapcsolatokat is hoz majd a konyhára.

Amitől a miniszterelnök nem beszél

Az évértékelő beszéde ezért sugárzott önbizalmat, ezért érezhette túlzásnak ezt az optimizmust az a kritikus, aki „diadalittasnak” minősítette. Számtalan bejelentést is tett a miniszterelnök, amelyekre nem kívánok most kitérni, mert ez a politikai elemzők dolga. De két fontos, mögöttes problémát viszont szeretnék megemlíteni. Az egyik az uniós tagságunk, a Brüsszellel történő együttműködésünk ügye. Több írásomban is említettem már, hogy zárolt támogatásaink nemcsak a szóban forgó pénzmennyiség hiányát jelentik, hanem egy fontos lélektani tényezőt, a piaci bizalom alacsony szintjét is okozzák.

illetve nem lehet lassan egy évtizede arra várni, hogy egyszer majd többségünk lesz. Ide kapcsolódik annak a kérdésnek a megválaszolása is, hogy mi a magyarázat arra, hogy bár 20 éves EU-tagságunk hatalmas fejlődést hozott hazánknak, közben a régió élmezőnyéből lecsúsztunk a sereghajtók közé. Közép-Európa egykor szovjet megszállástól sújtott államai pedig vagy már lehagytak minket, vagy éppen beérnek a fejlettségben. Történt mindez abban a 20 évben, amiből tizennégy Fidesz-kormány alatt telt el. Az ezekre a kérdésekre adott választól függ, hogy miként viszonyuljunk a nagyszabású bejelentésekhez.

Hiszen például a többgyermekes édesanyák teljes személyijövedelemadó-mentessége merész lépés, de filozófiájában beleillik a kormánypártok politikájába. Azonban azon túlmenően, hogy mindenki nyilván azt szeretné, hogy ne kelljen egy fillér adót sem fizetnie többé, vajon eléri-e a javaslat a célját? Ennek hatására – a tavalyi demográfiai mélypont után – majd több gyermek születik megfelelő körülmények közé? Az adóbevételek különösen fontosak az egyensúlyát vesztett magyar költségvetés számára. Ezekből kellene fenntartani és fejleszteni az évek óta krízisben lévő egészségügyet, oktatást és infrastruktúrát (lásd MÁV). A gyermekek születéséhez és felneveléséhez támogatóan tud hozzájárulni a megfelelő társadalmi közeg, például a fejlett egészségügy, oktatás és infrastruktúra. Miből fogjuk ezeket megvalósítani, ha a súlyosan deficites költségvetésünket jelentős adóbevételektől fosztjuk meg, és nem kívánunk megállapodni az Európai Unióval a minket megillető pénzügyi források felszabadításáról? Az Európai Bizottság által frissen elfogadott, és a magyar kormány által elkészített prognózis szerint idén mindössze 1,2 (!) százalékos növekedés várható itthon. Ebből ezek a tervek a hatalmas és gyors amerikai segítség, a Brüsszellel történő azonnali megállapodás nélkül nem valósíthatóak meg.

Úgy látszik, hogy a „Trump-tornádó” dagasztja az itthoni kormányzati vitorlákat is, és száguldásra ösztökél. Pedig a magyar kormányfő által korábban gyakran hangoztatott szerénység, alázat és mértéktartás a politikának valóban fontos erényei. Nem árt tehát egy kicsit lelassítani, és elgondolkodni azon a méltatlan közjátékon, amit néhány napja az ukrán elnök, Volodomir Zelenszkij washingtoni látogatása kapcsán láttunk. Zelenszkij elnök hazáját, felrúgva minden szerződést, megállapodást és nemzetközi jogot, éppen három éve megtámadták az oroszok.

amely szerint a gonosz amerikaiak és persze a még gonoszabb CIA felelős az orosz invázióért. (Ugyanúgy, mint Magyarországon 1956-ban, a hasonló, és az oroszok által terjesztett történelemhamisító felfogás szerint. Akik ezeket elhiszik, mindig elfelejtik, hogy nincs olyan nagyhatalom és titkosszolgálat, amely a nép akaratával szemben emberek százezreit, millióit tudja kivinni az utcára, a frontra a hazáját és a szabadságot védeni.) Vlagyimir Putyin, a minden jogot sárba tipró agresszor, Oroszország vezetője azt gondolta, hogy három nap alatt elfoglalják Kijevet, ahol a magyar, a csehszlovák, az afgán stb. recept szerint a hatalomba ültetnek egy oroszbarát bábkormányt, és ezzel megakadályozzák Ukrajna közeledését a Nyugathoz. Nem így lett. Három év telt el, és az oroszoknak köszönhetően millió körüli áldozatot hozó háború még most is tart. Az óriási túlerőben lévő atomhatalom nem tudta megtörni az ukránok hősies ellenállását. Zelenszkij elnök nyilvánvalóan nem hiba nélküli, de kulcsszerepet vállalt hazája heroikus küzdelmében. Emiatt, és a diplomácia általános normái miatt sem lehet vele úgy viselkedni, ahogy a frissen hatalomba került amerikai vezetők tették a múlt héten.

Igaz, az ukrán elnök több hibát is elkövetett. Egyrészt meg kell egyeznie az USA-val, mert érdeke a megállapodás. A tervezet vállalható, mert bevonja Amerikát a békefolyamatba, érdekeltté teszi őket az ország védelmében és újjáépítésében is. Ezeket az ásványkincseket, amelyek kitermelésével az amerikaiak az eddig felmerült költségeiket kívánják fedezni, védeni fogják, ezáltal Ukrajnát is óvják a további orosz inváziótól. Nem volt bölcs dolog a részéről, hogy ezt nem ismerte fel. Másrészt egy Fehér Házban történő vizit alkalmával – vagy bármely más ország, különösen egy nagyhatalom vezetőjével tárgyalva – nem szabad úgy viselkedni, ahogy tette. Tapasztalatból tudom, hogy ilyenkor az a szokás, hogy mindkét fél tesz egy deklarációt a sajtó képviselői előtt, és válaszolnak néhány kérdésre. Nem illik a helyszínen kommentálni a másik véleményét, belevágni a szavába, arcokat vágni a mondandójához. (Ilyenkor, ha nem értünk egyet a partnerrel, akkor jelezni szokás, hogy én erről mást gondolok, de majd ezt a tárgyalásokon tisztázzuk.) Jogosan mondta Trump elnök, hogy ne várja tőle Putyin szidalmazását, amikor éppen tárgyalóasztalhoz kellene ültetnie a véreskezű orosz egyeduralkodót. Sejthette, hogy sem Donald Trump, sem J. D. Vance nem fogja visszafogni magát egy idő után. Amit persze az Amerikai Egyesült Államok jelenlegi vezetői ezután műveltek, az végtelenül kulturálatlan és primitív fellépésnek számít, még akkor is, ha az ukrán elnök kizökkent a szerepéből.

Az ENSZ, a nemzetközi jog és a nemzetközi szervezetek éppen az amerikaiak hathatós támogatásával jöttek létre és erősödtek meg az elmúlt 80 évben. Szerepet játszottak abban, hogy a világunkat jobbá és szabadabbá tegyék. Ezért hiba lenne itthon is ezt a hozzáállást átvenni az amerikai vezetéstől. A már említett szerénység, alázat és mértéktartás hasznos vezérlőelvek egy politikai vezető számára. A hazai kormánypárti oldal részéről tévedés és kettős mérce ünnepelni a Trump–Vance-párost, amikor nagyhatalomként leckéztetik Zelenszkijt. Ilyenkor érdemes arra gondolni, hogy mi, magyarok mit éreztünk Trianon, Jalta és 1956 kapcsán, amikor nagyhatalmak leckéztettek bennünket. És ahogy a tengerentúlon sem jó irány, hogy a hagyományos amerikai politika fundamentumát, a nemzetközi szervezetek és jog működését kérdőjelezik meg, úgy Magyarországon sem helyes, hogy a rendszerváltáskor létrejött alkotmányos konszenzust készül a kormány hirtelenjében felrúgni a gyülekezési jog tervezett korlátozásával. A kisebbségi jogok ilyen mértékű szűkítése különösen elfogadhatatlan egy olyan nemzet részéről, amely saját keserű történelme kapcsán megtanulta, hogy mit jelent a többség jogfosztó gyakorlatában létezni.

A szerző a Közép-európai Rendszerváltást Kutató Intézet vezetője, jogász, liberális politikus, volt miniszter.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Volodimir Zelenszkij és Donald Trump 2025. február 28-án. Fotó: Andrew Harnik / Getty Images)