Habár a magyar miniszterelnök Tihanyban elmondott, az alappal szélsőségesnek és magyarellenesnek tartott román elnökjelöltnek címzett elismerő szavai még Erdélyben is zavart okoztak, a kijelentés körüli vita az első pillanatban félrement. Azt mindenesetre vicces volt látni, hogy a határon túli témák iránt máskor csekély érdeklődést mutató körök egy emberként fedezték föl magukban a magyar kisebbségekért aggódó énjüket, miként az is hasonlóan mulatságosra sikerült, ahogy a kormánypárti influenszereknél a „szuverenista” Simion vereségét követően hirtelen a „magyargyűlölő AUR elnöke” megjelölést nyerte el. Utóbbi átalakulással persze csak megvalósult Kubatov Gábor csapatának örökzöld nótája, miszerint „mi akkor is győzünk, hogyha kikapunk”, ami amúgy remekül festi le a magyar nyilvánosság alakítóinak témaérzékenységét és megközelítési módját. Vagyis hogy semmi, de semmi más nem izgatja őket az ausztrál választástól az osztrák koalíciókötésig és a válogatott selejtezőmeccseiig, csak az, hogy abból kimutatható-e Orbán Viktor veresége, vagy sem. 

Pedig Orbán nem indult az ausztrál választáson (Trump sem), nem vett részt az osztrák kormányalakítási tárgyalásokon, és még a román elnöki címért sem szállt versenybe. Noha a román politikát illetően lehet szerepe. Ami Romániában történik, az a mi szempontunkból, a magyar állam szempontjából nem pusztán egy másik ország belügye, hanem sok százezer magyar életét, a magyar kultúra egészét befolyásoló események sora. Ennek felelősségét tekintve nem a tihanyi beszéd a gond, hanem egyrészt az, ami kimaradt belőle, másrészt az átláthatóságinak nevezett jogszabály-tervezet, amelyik kellemetlen precedenst teremthet ahhoz, hogy a környező államok szűkkeblű nacionalista erői akadályozni próbálják a hazánkból érkező támogatások célba érését. Márpedig ezek a pénzek kulcsfontosságúak (ahogy az is, hogy elköltésüket ellenőrizzék).

Mégis magyarnak számkivetve

Tegyünk itt egy kitérőt. Ezt az országot úgy hívják, hogy Magyarország. Nyilván a szókapcsolat két részének köze van egymáshoz. Aki szerint nincs, mindez csak a véletlen vagy a megszokás műve, az legyen olyan bátor névváltoztatást indítványozni, hogy ezt a földdarabot hívják Egyes Leszállópályának, sarki közértnek, ideiglenes telephelynek, bárminek. Ám ha erre még sincs tömegigény, ha a kifejezés mégis azt jelenti, hogy a magyarok országa, akkor könnyű belátni, ez fordítva is igaz: az országnak is dolga van mindazzal, ami magyar. Ez nem holmi romantikus-patetikus alapvetés, hanem nagyon is praktikus, mindennapi ügy.

Az emberi élet nem a semmiben folyik. Eleve egy közegbe születünk, és hogy másokkal szót értsünk, boldogulni tudjunk, ahhoz kell nyelv, a személyes létezést jóval megelőző közös emlékezet, ehhez kapcsolódóan utalások, hasonlatok, viszonyítási pontok és személyek. A körülményeskedő korrektség kedvéért hozzáteszem, hogy természetesen nem a nemzethez tartozás az egyetlen kötelék, amely az embert a többiekhez fűzi, de akik más kapcsolatokat fontosabbnak tartanak, azok is kötődnek a nemzeti kultúrához, ha mással nem, hát a megtagadás aktusával. 

A magyar lét (a személyes létezések szellemi tartománya is) túlnyúlik az ország határain, ami számtalan feszültség, rengeteg keserűség forrása is, és egyáltalán nem mindegy, van-e még magyar dal Váradon. A Trianonban elszenvedett csapás sebei azért nem gyógyultak be száz év után sem, mert nem pusztán a nemzeti érzéseket, a nagyságtudatot érte sérelem, hanem húsba vágó, az egyes ember szintjén is könnyen átérezhető problémák keletkeztek. 

Vesztes ország

Egyszer azonban csak ki kéne jönni a Trianon-traumából, nem lehet folyamatosan a vereség, a kudarc, a fájdalom élményét cipelni, de a felejtés sem megoldás, és nem is működik; csalódott belenyugvást, elszürkülést jelent. „Lássuk be végre, hogy semmi szégyenletes nincs abban, hogy elismerjük: vannak nemzeti érdekek, ezek olykor konfliktusban állnak egymással, hogy birodalmak elpusztultak, és újak születtek, hogy a történelemben vannak győztesek és vesztesek. Az a véleményem, hogy aki nem akarja, hogy a népek versenyében a saját nemzete nyerjen, az ne foglalkozzék politikával” – mindez talán hihetően hangzik a mindenféle etnicizmustól mentes, erdélyi Tamás Gáspár Miklós szájából. 

De hogy legyünk nyertesek, ha egyszer vereséget szenvedtünk, és azon a terepen, ahol ezt elszenvedtük, vélhetően nincs esély a revansra? Csak úgy, ha a hátrányt igyekszünk előnnyé fordítani. Veszíthettünk területet, embert, vagyont, de juthatunk szövetségesekhez. Lehet bennünk az az érdekes, hogy a magyarok saját hazájukon kívül több másikban is meghatározóak. Ehhez arra van szükség, hogy a környező országok értékként kezeljék kisebbségeiket. A helyzet nem reménytelen. 

A tavaly leköszönt román elnök, Klaus Johannis éppen annak köszönheti karrierjét, hogy a románok rádöbbentek: a szászok eltűnése veszteség. És éppen Klaus Johannis példája intsen óvatosságra minket. A posztkomcsi hálózatok jelöltjével szemben kiálló, ráadásul kisebbségi sorból érkező, európai értékeket (Az Értékeket!) hangsúlyozó jelölt azután elnökként a legótvarosabb nacionalizmus megtestesítője volt, bármikor készen állt magyarellenes kijelentésekre ragadtatni magát, a Nyugatnak való megfelelés (éltanuló!!!) pedig leginkább a geopolitikai érdekek kiszolgálását jelentette, és még véletlenül sem európai viszonyok (bármit is jelentsen ez) megteremtését például a kisebbségpolitikában. A magyaroknak nem kell beállni egyik táborba sem, ami nem jelenti azt, hogy adott esetben ne döntsenek egyértelműen a felkínált alternatívák közül.

Neked is igazad van, fiam 

És ami nem jelenti azt sem, hogy a magyar állam ne köszöntse illő tisztelettel és az újrakezdés esélyével azt az elnököt, akit a románok megválasztanak, legyen bármekkora marha is (és Simion minden kétséget kizáróan az), illetve ha mégsem választják meg (ahogy az Simion esetében szerencsére történt), akkor sem érezheti azt negyvenvalahány százaléknyi román, hogy a bukaresti kozmopoliták és a magyarok összeesküvése akadályozta meg az igazi nemzeti kibontakozást. Hiszen az aktuális választást követően nem azoknak kell továbbélni románokkal közösen Erdélyben, a Partiumban, szerte a Regátban, akik egymás előtt tetszelegnek a közösségi médiában, és minden alkalmat megragadnak, hogy bizonygathassák: ők a rendes emberek, a másikak meg az elvetemültek. A politikában nincsenek rendes emberek, a politikában érdekek vannak, és szentül hiszem: a román és magyar érdek összeegyeztethető. 

Én nagyjából mindig is ezt vallottam, a pragmatikus megközelítés közelebb áll hozzám, mint a NER elejének etnikai ellentéteket élező, szimbólumok körül forgó, a határon túli érdekképviseleteket megosztó, Nyirő-temetéses, zászlólobogtató irányvonala. (Egyben szeretném megragadni az alkalmat, hogy gratuláljak ahhoz, hogy a pártállamból átmentett ballib bohócszervezet, a Magyar Újságírók Országos Szövetsége elnökségi tagnak választotta a Nyirő-temetés egykori sajtósát, az eléggé jó, de menthetetlenül nyilas író hamvainak Erdélybe csempészésében tisztázatlan szerepet játszó, a NER-tízmilliók ellenére kiábrándult Simicska-túlélőt. Nem az a csoda, hogy politikusok politizálnak, hanem ez a szűnni nem akaró, kulturális-világnézeti fajtalankodás).

A pragmatikus megközelítés alatt nem Orbán tihanyi gesztusát értem, hanem amit Orbán és az RMDSZ öntudatlanul közösen csinált, ugyanis az RMDSZ részéről is helyes volt a második fordulóban kiállni Nicuşor Dan mellett. Az érdekvédelmi szervezet a hibát akkor követte el, amikor szerepet játszott (és állítólag döntő szerepet) a színtelen-szagtalan, a volt államelnök, Traian Băsescu találó jellemzése szerint „tíz éve munkanélküli” Crin Antonescu jelölésében. Annak semmi értelme nem volt, ellenben azzal, amikor két karakteres szereplő közül a magyarok mindegyikre tesznek, mint a Kohn és Grün vitájában mindkét félnek igazat adó rabbi, aki az őt számonkérő, az ellentmondásra rámutató bóhernek csak ennyit mond: neked is igazad van, fiam. 

Az emlékezet szintén nemzeti tragédiaként őrzi az ország török időkben való három részre szakadását, noha az Trianonnal ellentétben nem volt az, hanem talán az utolsó alkalom, amikor az ország elitje egy lehetetlen kihívásra életképesen reagált. Önerőből nem tudta volna föltartóztatni a szultáni seregeket, a Habsburgok melletti végleges elköteleződés meg azt eredményezte volna, hogy az egész ország állandó felvonulási terület lesz, és minden energiáját a császárság védelme emészti föl. A taktikázás, a kétkulacsosság a teljes pusztulást akadályozta meg, és sikerült létrehoznia és fönntartania azt az államalakulatot, az önálló Erdélyt, amelyik százötven évig őrizte és gazdagította a magyar kultúrát. 

Ránk is így vár az új világ

Végszónak és tanulságnak ez szép volna, de akad itt még valami. A romániai elnökválasztás mutat egy roppant érdekes, elgondolkodtató jelenséget, amely mellékesen totálisan cáfolja az egybites fészbúk-megfejtéseket és az értelmiségi fölényeskedést. Hogy tudniillik a Balkánon ragadt élhetetlen, elmaradott tömegek szavaztak a sovén jelöltre, esetleg az oligarchák lekötelezettjei és üzletfelei, míg a felvilágosultak, a tájékozottak, a globalizáció jótéteményeit használók segítették győzelemhez a bukaresti főpolgármestert.

Vessünk egy pillantást a román választási szerv térképére. Látható, a távoli egzotikus helyeken, ahol követségi dolgozók, ott tevékenykedő üzletemberek és „üzletemberek” szavaztak, Dan győzött. (Például a négyezer dubaji román szavazat 80 százalékát söpörte be). Nyert továbbá a Balkánon, ahol több államban létezik román-aromán kisebbség.

Ott viszont, ahol tömegesen dolgoznak román vendégmunkások, Simion tarolt. Hetven százalékhoz közelítő eredményt ért el a több százezer románnak otthont adó Németországban, Olaszországban és Spanyolországban, majdnem hatvan százalékot szerzett a szintén százezres brit és francia román közösségben. 

A Nyugat ezek szerint csak távolról tűnik olyan vonzónak. Egyben ez a térkép fölvillant valamit a nyugati társadalmakban tapasztalható feszültségek valódi természetéből. Abból, hogy a magyar kormány retorikájával ellentétben nem a menekültek jelentik a fő veszélyt, hanem az integrációs kísérletek csődje. Ugyanígy radikalizálódtak Nyugaton az iszlám közösségek, sok esetben olyan tagokkal, akik sokadik generációs bevándorlók, adott esetben nem is muszlim családban születtek. Nem az ősi magyar–román ellentét lesz itt a fő gond, hanem az, hogy a nyugati elitek képtelenek meghallani az alul lévők hangját, és ha mégis eljut hozzájuk néhány hangfoszlány (például megdöbbentő választási eredmény formájában), akkor arra hárítás, kioktatás a válasz. 

A szerző újságíró, publicista, az ÖT munkatársa. 

Az alábbi cikk az ÖT és az Index szerkesztőségi együttműködése keretében került az oldalunkra. Ha megosztaná, kommentelné, vagy még több hasonló tartalmat olvasna, keresse fel partnerünk, az ÖT oldalát! 

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Emberek várnak a  romániai elnökválasztás második fordulójának első exit polljaira Bukarestben, 2025. május 18-án. Fotó: Stoyan Nenov / Reuters)