Bár a nemzetközi közéletet leginkább Donald Trump amerikai elnök és extanácsadója, a milliárdos Tesla-tulajdonos Elon Musk bohózatba illő szakítása uralta az elmúlt napokban, mégis érdemes figyelmet szentelnünk a kevésbé reflektorfénybe került eseményeknek is.
Természetesen a tengerentúli politikai élet jelentősen befolyásolja a világ alakulását, még akkor is, ha szappanoperába kívánkozó jeleneteket látunk. Bármennyire is a modern média igénytelensége befolyásolja az elnök és környezetének kommunikációját, bármennyire is kulturálatlan Trump számtalan megnyilvánulása, azért nem szabad sohasem elfelejtenünk, hogy az elnök az USA helyzetét lényegében jól definiálta. Nevezetesen azt, hogy a világ vezető nagyhatalmának státuszára törekvő kommunista Kínával szemben a nyugati, demokratikus világhoz tartozó első számú világhatalom, az Amerikai Egyesült Államok nem lesz képes megőrizni a pozícióját, ha nem tud néhány alapvető változást a magáévá tenni.
Ilyen például az, hogy a hatalmas ország adósságállományának éves kamatkiadása most már meghaladja a katonai kiadásainak az arányát. Az adósságszint csökkentése érdekében el akarja kerülni azokat az intézkedéseket (beruházások visszafogása, központi költségvetési kiadások extrém megvágása stb.), amelyek gazdasági visszaeséshez vezetnének. Ezért indít vámháborút és igyekszik rávenni a NATO-szövetségeseket a védelmi ráfordításaik nagyarányú növelésére.
A felszínen az elnök működése komolytalan bakugrások sorozatának tűnik – ráadásul egészen civilizálatlan performanszokkal fűszerezi ezt például a Volodimir Zelenszkijjel vagy a Cyril Ramaphosa dél-afrikai elnökkel történő találkozóin –, de a háttérben lényeges és helyénvaló célokat szeretne elérni.
A médiafigyelem tehát erre a tévésorozat-szerű politizálásra irányul, miközben Európában az elmúlt napokban újra egy fontos választást tudtunk magunk mögött. Két héttel ezelőtt írtam a román elnökválasztás kapcsán arról, hogy milyen hibát követett el a magyar miniszterelnök a végül vesztes magyarellenes George Simion melletti kiállással. Hibázott Magyar Péter is, amikor a Nagyváradig tartó gyaloglását a Romániai Magyar Demokrata Szövetség megtámadásával, kémeknek nevezésével fejezte be.
Most Lengyelországban Karol Nawrockit választották elnöknek, aki a második fordulóban fel tudott jönni az első helyre. Nawrocki a Jog és Igazságosság (PiS), jelenleg ellenzékben működő radikális jobboldali formáció jelöltjeként érte el ezt az eredményt. A Jaroslaw Kaczyński által vezetett PiS Orbán Viktor rendíthetetlen szövetségeseként tevékenykedett egészen addig, amíg az orosz invázió meg nem kezdődött Ukrajna ellen. Onnantól kezdve a viszony megváltozott: a közös eszmei platform több ügyben megmaradt, de a barátság hűvös távolságtartásra változott. (Emlékezetes, hogy az akkori lengyel miniszterelnök, Mateusz Morawiecki azt nyilatkozta, hogy a hazánkkal kialakított, egykoron szoros kapcsolat az Ukrajna ellen elkövetett orosz agresszió miatt sokat változott, és most már Romániával és a Baltikummal szeretnének együttműködni helyettünk. 2022 tavaszától eltűntek a hazai Békemenetek lengyel résztvevői.)
A jelenlegi, Donald Tusk vezette kormány még határozottabban szembement a Fidesz–KDNP-kabinettel. A konzervatív-liberális Tuskkal folyamatosan romlott meg Orbán Viktor viszonya. Tusk Jean-Claude Juncker idején az Európai Tanács elnökeként, utána pedig az Európai Néppárt vezetőjeként dolgozott. A legutóbbi magyar parlamenti választások előtt még Budapesten is kampányolt egykori néppárti kollégája ellen. A 2023-as lengyel választásokat az általa vezetett Polgári Koalíció nyerte meg, azóta miniszterelnök.
Az elmúlt két évben a varsói magyar követség előtt már többször tüntettek, végül idén januárban diplomáciai mélypontot ért el a két ország kapcsolata, mivel Magyarország politikai menedékjogot adott Marcin Romanowski volt igazságügyi minisztériumi helyettes vezetőnek. A budapesti lengyel követet hazarendelték, a varsói magyar követet pedig – egyedül az unió országait képviselők közül – nemkívánatos személynek minősítették a lengyel soros elnökség bemutatkozó gálája kapcsán.
De milyen helyzetben veszi át az elnöki hivatalt Karol Nawrocki Bem József hazájában? A két országot ezer történelmi szál köti össze: magyar származású királynő és király a lengyel trónon, lengyel király a magyar trónon. A később két évszázadra felosztott Lengyelország egy része a Habsburg Birodalom, majd az Osztrák–Magyar Monarchia tartományaként létezett. Szabadságharcosok, kulturális hatások, világháborús lengyel menekültek, 1956-os párhuzamok, majd ellenzéki együttműködés a '80-as években. Közös küzdelem a rendszerváltás kiharcolásában, aztán együttes felvétel a NATO-ba és az Európai Unióba.
Soha nem felejtem el azt a kilátástalanságot és szinte leírhatatlan szegénységet, ami Lengyelországot jellemezte a „létező szocializmus”, a katonai diktatúra idejében.
Orbán Viktorral együtt töltöttük a katonai szolgálatunkat 1981-ben Zalaegerszegen, amikor decemberben az alakulatunknak teljes harckészültségben kellett várni, hogy a '68-as csehszlovákiai megszállás mintájára induljunk Lengyelországba. Ekkor vette át a hatalmat az utolsó pillanatban, december 13-án a Wojciech Jaruzelski tábornok vezette katonai junta és vezette be a szükségállapotot, így itthon maradtunk.
Néhány évvel később szintén Orbán Viktorral (és másokkal) együtt utaztunk, hogy találkozzunk a föld alatti Szolidaritás aktivistáival és segítsük őket a hatalommal szembeni harcban. Bár az országuk teljes nélkülözésben és erőszakos elnyomásban élt, ők – a katolikus egyház masszív támogatásával – hittek abban, hogy érdemes küzdeni. Irigyeltek minket a hozzájuk képest elképesztő jólétünkért és a relatív szabadságunkért. Később, a rendszerváltás után, a '90-es évek végén sem hittek abban a vezető lengyel politikusok, hogy valaha is behozhatnak minket a fejlődésben.
Hol tartunk tehát most? Ahogy egy tavalyi írásomban már utaltam rá, 2004-ben, uniós csatlakozásunk idején a szovjetek által egykoron megszállt országok közül a harmadik legmagasabb egy főre eső nemzeti össztermékkel (GDP) rendelkeztünk az unió átlagához viszonyítva. Csak Szlovénia és Csehország előzött meg minket, de más mutatókban viszont mi álltunk az élen, így nyugodtan lehet mondani, hogy ezzel a két országgal együtt nagyjából hasonló szinten jutottunk az Európai Unió által biztosított nagyarányú fejlődés kapujába. (Ekkor a magyar GDP az uniós átlag 62,8 százalékát, a lengyel pedig az 51,5 százalékát tette ki, ami nekik a hetedik helyet jelentette.)
A legfrissebb statisztikák szerint ma a lengyelek a régiós összevetésben az ötödikek kb. 78 százalékkal, mi pedig a nyolcadik helyre, az élmezőnyből a sereghajtók közé csúsztunk le kb. 76 százalékkal (most már csak Szlovákia, Lettország és Bulgária áll mögöttünk). Egy friss írás szerint a látványos lengyel növekedési többlet titka – a 2010 óta eltelt 15 évből 11-ben ők magasabb növekedést produkáltak, mint mi – a humán tőkébe történő sikeres beruházás, vagyis az oktatási rendszer fejlettsége a hazaihoz képest. Például északi barátainknál a diplomások aránya jelenleg már az EU-átlag feletti 33 százalék, nálunk pedig az átlag alatti 26 százalék. A sokat emlegetett PISA-felmérés szerint 2006–2022 között a lengyel tanulók minden évben az OECD-átlag felett szerepeltek, míg a magyar fiatalok 2009 után bezuhantak az átlag alá.
Természetesen léteznek olyan fontos mutatók is, amelyekben mi teljesítünk jobban: például a Varsót sújtó demográfiai válság még a magyarnál is drámaibb: 1945 óta nem született olyan kevés gyermek náluk, mint most. A termékenységi ráta még az óriási visszaesést produkáló hazainál is rosszabb. A más országokban élő 25–64 évesek aránya (kivándorlás), szemben a tévképzetekkel, a lengyeleknél sokkal magasabb, mint nálunk. (Ebben a mutatóban most is a szlovénokkal és a csehekkel állunk a legjobban, mert az említett három országban a legalacsonyabb ez a szám a régióból.)
Tehát az új lengyel elnök egy dinamikusan fejlődő, az unió és a NATO nyújtotta előnyöket nálunk sokkal jobban kihasználó országban kezdi meg a munkáját.
Amiben viszont egyre jobban hasonlítunk egymásra, az a végzetes megosztottság: Varsóban és Budapesten is ádáz küzdelmet vív egymással két tábor, amelyik a másikról a legrosszabbat gondolja, hazaárulónak tekintik egymást.
Ez a megosztottság nálunk már jó ideje gátolja a fejlődést, és ez így lesz a lengyeleknél is, ha Nawrocki nem arra fekteti a hangsúlyt, hogy néhány fontos kérdésben közös álláspontot alakítson ki az ellenzék és a kormány.
Közben Budapesten több rétegében is láthattuk az elmúlt napokban, hogy mit eredményez a vakhit, az indulat, az előítélet, a más véleménnyel szembeni engesztelhetetlen vitaképtelenség, az ellenségeskedés. De mielőtt erre rátérnék, a hazai fejleményekkel kapcsolatban szeretnék tenni egy apró kitérőt.
Az elmúlt hétvégén befejezte politikai pályafutását az egyik ellenzéki párt, a Momentum. Úgy döntöttek, hogy nem indulnak a következő választáson. Single-issue (egy témájú) mozgalomként tűntek fel a budapesti olimpia ellenzésével, és valójában ezt a keretet soha nem tudták átlépni. Nem sikerült sem szervezettségben, sem politikai profilban párttá válniuk. Identitásuk végig zavaros maradt, nem merték vállalni sem a liberális, sem a szocialista, sem a konzervatív értékrendet.
Máig nem lehet tudni, hogy valójában akartak-e valamit az általuk (is) ismételgetett politikai közhelyeken kívül. Eközben ők is elkövettek egy stratégiai hibát, ahogy Gyurcsány Ferenccel kapcsolatban is írtam erről egy korábbi írásomban. Ez akkor történt, amikor nem ismerték fel, hogy a sikerük záloga csak az lehet, ha kérlelhetetlenül szembemennek a sorozatosan kudarcot szenvedő baloldallal és az összefogást követelő ellenzéki sajtóval. Az ellenzéki választók egyre erősödő elégedetlensége vezetett előbb Márki-Zay Péter feltűnéséhez, majd tavaly Magyar Péter megjelenéséhez. (Magyar esetében a fő felhajtóerők közé tartozott még a gazdasági válság és a kegyelmi botrány is.)
Az kétségtelen, hogy nem lehet egy olyan pártot sikerre vinni, amelyiknek vezetői azt üzenik a választóknak, hogy „nyugodtan szavazzatok egy másik erőre, az is rendben van a részünkről”. Nehéz ilyenkor amellett érvelni, hogy miért is van akkor szükség rájuk.
Térjünk vissza a lengyelhez hasonlóan végzetesen megosztott magyar közélethez. Bő egy hete az idős és tiszteletet érdemlő Jeszenszky Gézát – az Antall-kormány volt külügyminiszterét, későbbi nagykövetet – és feleségét megtámadta egy álarcos elkövető a nyílt utcán. A volt minisztert hajszál híján megölték, életmentő műtétet kellett rajta végrehajtani. Az ugyancsak koros tettest elfogták. Az áldozat szerint politikai indítékból támadták meg. Néhány nappal később Jeszenszky Zsolt, az exkülügyminiszter fia egy írásában, amelyben elítélte a felháborító bűncselekményt, fontosnak tartotta megjegyezni, hogy édesapja egyébként már „évek óta a sátánt szolgálja” nézeteivel, mivel azok globalisták és kritikusak a Fidesz-kormánnyal szemben.
Mindkettőjüket, apát és fiát is ismerem személyesen, Gézát már a '80-as évek vége óta. Tudom, hogy fia, Zsolt szereti az édesapját, azonban jelentős politikai nézeteltérés alakult ki köztük már jó ideje. Ezzel együtt sem szabad azonban idáig eljutni.
Egy társadalom és egy család katasztrófáját jelenti az, hogy ha azért, mert más a véleményem, mint a vitapartneremé, akkor azt vágom a fejéhez, hogy ő a sátánt szolgálja.
Ráadásul, ha azt gondolom, hogy a másik véleménye az ördögtől való, abból az is következhet, hogy belőlem pedig Isten szól, tehát nekem mindent szabad, mindig igazam van, erkölcsileg felette állok a másiknak, míg a másikkal szemben minden megengedett, hiszen ő az alvilág kiszolgálója. Itt érkezünk el egy társadalom teljes szétzilálódásához, a családi kapcsolatok széteséséhez.
A szüleinket általában meg kell becsülnünk, hiszen nekik köszönhetjük, hogy egyáltalán gondolkodhatunk ezekről a kérdésekről. A politikai vitapartnereinknek pedig illik tiszteletet adnunk, racionálisan érvelnünk, mert az értelmes vita késztet a hibáink kijavítására, ismereteink bővítésére.
Ez az esemény megint arra figyelmeztet minket, hogy megálljt kellene parancsolnunk annak az ádáz és morális, politikai és kulturális normákat átlépő harcnak, amely a hazai sajtóban és közéletben eszkalálódott az utóbbi években. Hazánk sikere múlik azon, hogy képesek leszünk-e közös célokat is találni a vitáink közepette. Hogy elfogadjuk-e, hogy a másik nem a sátánt szolgálja akkor, amikor más a véleménye, mint nekünk.
A szerző a Közép-európai Rendszerváltást Kutató Intézet vezetője, jogász, liberális politikus, volt miniszter.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: MTI / Balogh Zoltán )