A meleg történelem 5 budapesti évéről mesélek.

Az utolsó békés Pride 2006-ban volt ebben a szubeurópai nomád nyelvi rezervátumban, Magyarországon. Ez volt a 11.

Aztán zsinórban hármat megerőszakoltak.

Az utolsó békés Pride-on először fogtam gyanút, hogy a körülöttünk menetelő kommandósok nem tőlünk védik a többséget, hanem minket védenek. De miért kell minket védeni? Mit követtünk el? Kérdeztem konokul mégiscsak, amint céljához ért a menet, és beterelték a felvonulókat két lerobbant raktársor közé a rakparton.

Ki fognak engedni innét? - kémleltem körül a kopott téglafalakat, miközben habozás nélkül sodortuk egymást a barakkok közé, engedelmesen, akár egy nyáj. Semmiből sem tanulunk - gondoltam enyhe rosszérzéssel, sodródva befelé.

A falak között azonban kinyílt a tér, és percekig fürkészve toporogtam a nyüzsgős, napernyős beach-feeling kellős közepén, mire megértettem, hogy tíz év menetelés után, itt és most, végre átjutottunk..!

Végigsétáltam a Dunapart multikulti cölöpkunyhói között, egy meleg falu rendezkedett be egy estére, rengeteg ismeretlen és ismerős meleg mozgolódás, változatok és lehetőségek. Már nem cella, barakk vagy gettó, aminek eddig tudtam a melegséget. Hanem tágas és nyitott közösség, amely befogad és elenged, ahogy akarom. A műpálmás teraszról pedig fiatal metropoliszunk legmeghatóbb panorámája nyílt meg előttünk.

A színpadon felléptek a mieink, mint egy megasztár-döntő gálaestjén. A mieink aranytorkúak és forradalmárok, társastáncosok és modellek, színészek és ideológusok, művészek és átváltozóművészek, írók és olvasók, sztájlisztok és trendezők.

Az utolsó felvonás Király Tamás cirkoszexuális divatutópiája volt. Érinthetetlen modellek hordozták az erektált barokk jelmezeket, és villództak az egyetemes nőfiúban. Ahol a szexualitás nem mérgező titok, nem gyarmatosítás és függőség, nem vadul öntudatlan tevékenység, és nem életre szóló büntetés. Hanem - például - tabuk nélküli esztétika és kreativitás, diszfunkciós tökéletesség: utópia.

Induljon a menet! - hangzott épp a kamionról 2007-ben, amikor kiértem a Hősök terére, megpillantottam ünneplő sorstársaimat, rengeteg barátomat, ismerősömet és a hazatalálás boldog érzése fogott el.

Egy kisfiúra vigyáztam a héten. 5 éves, mindenben ellenséget keresett, a rosszat üldözte folyamatosan fakarddal-műanyagpisztollyal, komoly indulattal. Próbáltam kiábrándítani, és kreatív-együttműködő stratégiák felé terelni. Nincs rossz!! Csak jó és még jobb!! Nincs rossz. Csak szomszédunk, barátunk, ismerősünk. Nincs rossz, csak jó és még jobb! Szuggeráltam Sebestyént, és magam is elhittem, hogy csak a buta embernek van ellensége!

Az Oktogonnál árpádsávok, mocskosbuzizók, dobálás a szemközti oldalról, a melegfolyam biztonsága az úttesten.

Van rossz?? - kérdeztem a barátaimtól, akikkel leszbikus hőseink és elődeink képeit mutattuk fel. Magányos hősnőket, akik soha nem szerepeltek a társukkal együtt nyilvánosan, mintaként, mint egy élhető életet élő meleg pár. Gobbi Hildát és Galgóczi Erzsébetet vittük egymás mellett Cilinnel, legjobb barátommal. Szeretem a hazámat! Gyertek velünk, testvérek! Kiabálta a megvetően köpködő nénike-különítmény felé.

Nők portréját vittük, mert szeretett hazánkban e pillanatban is három olyan ügy zajlik nagy nyilvánossággal, amelyben nőket járatnak le, hiteltelenítenek és megaláznak, a közösség védelme és szolidaritása nélkül.

Elkezdődött az, amit a tévében szoktunk látni. Az Oktogontól a Közraktárig arra a ritmusra léptem, hogy mocs-kos-buzi, mocs-kos-buzi, mocs-kos-buzi, közben meg voltam győződve róla, hogy nincs rossz. Csak mi vagyunk. Füstbomba, lángok, a szomszédaimat eltalálták tojással, sárga csillagként viselik.

Egy lány mellettem dühbe jön, erőből a járdára hajítja a sörösdobozát. Azonnal érkezik rá három másik, keményen csattannak a flaszteron. Gyere ki, gyere ki - vicsorog egy bajszos izomagy, akit kiröhögök. Mért mennék? Most - évente egyszer pár órára - megélhetem, milyen a többséghez tartozni. A többséghez tartoztam, a közösség oltalmazott.

Melegbarát Jobboldal felirattal vonultam, nem mintha jobb- vagy balsorsú lennék, hanem direkt nekik hoztam. Azt is vinnem kellett volna, hogy Jobbikbarát Melegek. Mindkettő képtelenség volt ezen a felvonuláson, egy paranoid és agresszív férfitudatú kistérségben.

Ideológiai és mentális szélsőségek vonultak, nagyon is szétválaszthatatlanul egymás mellett, mint a kutya meg a kerítés.

Szeretek vonulni. Szeretem, hogy együtt vagyunk, akik elfogadjuk egymást. Együtt travi sorstársainkkal, hiszen az emberi méltóságukért harcoló travik - buzikurva petőfik - emlékére rendezik világszerte a melegfelvonulásokat 69 óta. A szexualitás szabadságharcosai emlékére, akik női sorsot is vállalnak egy nőgyűlölő közegben.  A rossz nem győz! Az élet megállíthatatlan.

2008-ban ismét találkozott a szittyamagyar a vérbuzival. Korán érkeztünk a felvonulásra, még akartam sétálni egyet az Andrássyn a menet előtt. A járókelőkkel gyanakodva nézegettük egymást: magyar vagy meleg siet épp dolgára el? Ki tudja? Hiszen ezek - a megszólalásig! - hasonlítanak egymásra. Vihar előtti feszültség a meleg, álmos szombat délutánban...

Engedelmesen gyülekezünk a kétméteres kordon kerítés mögött mint egy ketrecben, felvesszük kis jelvényeinket, színes kitűzőinket, sálainkat, ernyőinket, kokárdáinkat, készülődünk. Aletta Vid vonul velem, költő. Aha, mondja, ez a szorítás a gyomorszájban. Ez a félelem?

Megállunk, elindulunk, fegyelem, riadt kis mosolyokkal intünk egymásnak a kordonon kívül és belül, figyelünk minden irányba, minden elröppenő galambot, minden bemozduló lombot.

Táncolni szoktunk végig, dobolni, kerepelni, fütyülni, örülni, ismerősöket keresni és integetni, hömpölyögni a Duna felé és egyre gyarapodni mosolygó ismerősökkel.

Most lassan haladunk, kívül rekedt társaink aggódva figyelnek. Itt is, ott is fölrebben egy mosoly, pár integetés. Kívül maradó társaink a legbátrabbak: a mocskosbuzizók között állnak, de velünk éreznek. Látjuk őket. Jó látni őket.

Átkelünk tojásesőn, gyűlöletzáporon, indulatviharon. Engedelmesen megyünk végig, kivárunk, araszolunk, továbbmegyünk. A távoli túloldalon szürke menet: a békés heteroszexuálisok mocskosbuziznak. A menet zömmel öklüket rázó egészséges férfiakból áll.

A menet legszebb női most is a travik: bátran topognak tűsarkaikon. Beérkezünk városligeti ketrecünkbe, amitől derék kommandósok tartják távol a "magyarokat". Megcsináltuk, túléltük, nem futamodtunk meg, nem tapostak be minket a "magyarok". Próbáltunk örülni a berepülő tárgyak között, festékes palack, csavar, könnygáz, apróságok.

A Hősök terén óriás molinó: TEST ÉS LÉLEK.

Engedelmesen vártuk, hogy a kommandósok kiszorítsák a "magyarok"-at a Hősök teréről, és lekísérjék a melegeket a földalattiba. Csapatszállító autókkal, vízágyúval, daruskocsival, rohamkocsival és hangszórókkal kísérnek. „Hölgyeim és uraim”, hallom csodálkozva, „tájékoztatom önöket, hogy az önök magatartása törvényellenes. Hagyják abba a magatartásukat..!” Ismételgeti a hang a tér felett.

Miért minket terelnek ide? Kérdeztem a földalattiban. Miért nem a magyarokat? Zsúfolt kocsi, mellettem a Hír tv kamerája és riportere, veszik a lassítás nélkül elhagyott megállókat. "Ne nyúlj a kamerához!", ordít a bepánikolt médiamunkás, aki menekül a buzikkal, de fél is tőlünk, miközben épp elárul. Magyar vircsaft.

2009-ben újra Pride, a 14.

Pajzsos-álarcos-egyenruhás férfiak védenek álarcos-feketeruhás-egyforma férfiaktól. Minden sarkon pár hasonmás férfi ordít eltorzult arccal. Arcát ismerem, a kis magyar alkoholista macsó bántalmazó ő, annyiunk apja, nagyapja, főnöke, fia. Mocskos buzik, ordítja ez a férfi, kiköp és megdob egy sörösüveggel, mellette még páran ebben az igazságosztó remegésben vicsorognak. Soha nem voltak tiszták. Nekem ehhez nincs közöm. És tegye fel a kezét, aki felbérelte ezt a zsoldosbandát mocskosbuzizni.

Nőkkel vonulok. Fiatal lányokkal, kismamákkal, leszbikusokkal, humanistákkal, zöldekkel, huszonévesekkel. Nem ilyen férfiakat akarnak.

Fegyveres férfiak védenek agresszív fegyveres férfiaktól. Nem ilyen védelmet akarok. Férfiak fizetnek férfiakat azért, hogy megvédjék magukat egymástól, és megfélemlítsenek minket. Nem ilyen politikát akarunk. Férfiakkal vonulok. Nem akarnak megfélemlíteni. A férfiakat sem akarják megfélemlíteni. Nem ilyen férfiasságot akarnak.

A menetben fiatalok: sokan, huszonévesek, szimpatizánsok, fiúk és lányok, új nemzedék. A "magyarok" fiai, lányai, testvérei.

Másmilyen magyarok.

A Budapest Pridenak üzenete van, amelyet éppen a melegek fenyegetettsége miatt hallanak meg egyre többen a világon.

Teljes jogegyenlőséget a melegeknek! Ez a Budapest Pride üzenete.

A melegek békét kínálnak, jószomszédságot, szabadságot, tiszteletet és szeretetet. Van olyan magyar ma Magyarországon, akinek erre nincs szüksége, aki ezt visszautasítja, üldözi és megmorogja. Pedig nagyszerű lenne, ha homofób, rasszista és macsó nemzeti értékeink helyett arról híresülnénk el, hogy Magyarországon kapnak a melegek először a világon teljes jogegyenlőséget.

Kisütött a nap, ez sokat segített a 14. Budapest Pride hangulatán, a szivárvány-teherautón hangos zene szól, az út napsütötte és néptelen, együtt vagyunk, együtt lenni jó. Várunk, beszélgetünk, rendeződünk, fotózkodunk, napozunk és nézelődünk, késnek az osztrák testvérek, megvárjuk őket.

Aztán megjönnek, és megjön, amit annyira vártunk, a hatvan méteres szivárvány zászló. Ilyenünk még nem volt, itt ekkora szivárvány még nem vonult, százan emeljük, ringatjuk, visszük, hullámzik a szivárványszalag, cserélődnek a hordozók. Ez a legjobb ezen a prájdon, a szivárvány alagút. Jó játék, visszük lenn és vállon, ez a gyorsító sáv, szaladgálnak alatta és közlekednek, hullámoztatjuk, feszítjük, elengedjük, gyönyörködünk benne és fotózzuk, nagy élmény.

Nem tudom, melyikünknek tűnt fel, hogy nincs egyetlen travi sem, itt most nem vonulnak velünk méltósággal a bátor travi dívák és nagyasszonyok, akikben egyszerre él a férfi és a nő, úrhölgyek. Rendesek vagyunk, lassan vonulunk, örülünk egymásnak, és hiányoznak. Nem jöttek, vagy nem díszben, szomorú vagyok. Helyettük jött Gyurcsány Ferenc honfitársunk a feleségével, egyszerű öltözékben. Jobb híján őket fényképezik.

Az Andrássyt betölti a menet, ásító keresztutcák, távoli nézelődők, páncélozott liberós rendőrök unott tekintete kísér, néhány erkélyről üdvözöl vidám integetés, örülünk egymásnak. Megyünk és vagyunk, jók vagyunk, rendes melegek, kötelességtudó állampolgárok, felelős magyarok, okos buzik, figyelembe vesszük mások érzékenységét, tudatos társadalmi lények vagyunk, jogkövetők és szabályosak.

Egy fiú tolja kifelé a biciklijét a menetből, táblát tart a kinn ordítóknak: A gyűlölet nem családi érték! Mutatja, és kikéredzkedik a kommandósok között. Ha kimegy, nem jöhet vissza, szól rá a rendőr, köszönöm, kimegyek, mondja a fiú és kilép közöttük. Mellettem megszólal egy nő:  - Gyere, kisfiam..!

Itthon hírek az eseményekről. Homfób férfiak csoportosan megvertek egy leszbikus nőt, egy párt, külföldieket, fiúkat. Megtámadták egy barátomat, a nadrágomon loccsant szét egy tojás, a színe megy az ingemhez, Cilin békegalambos tábláját átütötte egy acélcsavar. A Hír tv gúnyosan tájékoztat a homoszexuálisok felvonulásáról és az "ellentüntetők" hőstetteiről, sorolják az áldozatokat. Gyors a net mint a villám, kész a lapok online beszámolója: "Erőszakba torkollt a melegfelvonulás".

Csakhogy nem ez történt. Hanem MEGERŐSZAKOLTÁK.

Szándékosan, előre megfontoltan, arccal-névvel-fegyverrel, a "magyarok".

Fáj és szégyellem magam, nem akarom, hogy sunyin védjenek, és hőbörgő honfoglalók fenyegessenek. Hanem mindenki tudja meg, hogy a melegek törvényesek.

Teljes jogegyenlőséget a melegeknek!

Ez a Budapest Pride üzenete a világnak.

A Pride volt az első sétánk Londonban, erre érkeztünk, hogy láthassunk egy szabad meleg felvonulást, amelyen nem fenyítenek, és nem mocskolnak. Szaporázzuk, három magyar költők: Aletta Vid, Györe Gabi, Gordon Agáta. Transz-, bi-, hetero- és leszbikus töredékeink miatt vagyunk jelen, és azért, hogy emlékeztessen minket, a budapesti pride megerőszakolására. Amelyen szintén részt vettünk, ártatlanul és fenyegetetten.

Laza kordon a sugárút két oldalán, derékig ér; a tömeg mocorog kívül és belül, kinn és benn ugyanolyanok: mosolygósak, szivárványosak, integetnek és jókedvűek. Figyelek körös-körül, nem tudom, a kordonon kívül vagy belül van-e több meleg, leszbikus, bi- vagy transz: kinézetre ugyanolyanok. Megkülönböztethetetlenek vagyunk, ez egy 8 milliós város. London ezen az egy napon felöltötte szivárványait: itt mindenki színpompás..!

Kis magyar női különítmény, álmélkodva szaporázzuk lépteinket, és végigsietünk a felvonulás teljes hosszán. Meleg tanárok, meleg rendőrök - egyikük egyikünkre kedvesen kikacsint -, meleg tűzoltók, meleg orvosok és ápolók, meleg katonák, idős melegek, testépítő fiúk, emberi jogokért harcoló melegek, meleg főiskolások, meleg baseballosok, vagy olyasmi, teniszezők, egyebek. Külföldieknek szóló különítmény nincsen, és mikor választanunk kellene egy kasztnit, kissé bajban vagyunk: a büszke magyar melegek nem vonulnak, és az őket támogató csoportnak sincsen zászlaja. Végül a Stonewall elé állunk.

Addig még látjuk a felvonuló mentőautókat, a nő vezette katonai különítményt alakzatban megállni és masírozni, az idős melegeket és travikat lila flitteres hosszú ruhában, és a többieket, a szexmunkások jogaiért harcoló fiút piros bőrruhában, az aids-esek jogaiért küzdő kamiont, a tanárként magukat vállaló melegeket.

Vonulnak a kamionok és a piros buszok, kötelékben a fegyveres testületek képviselői, lazábban az egyenpólókba öltözött csoportok. Integet, éljenez, kacag és füttyög az egész sokadalom. London a szivárvány alatt nyüzsög, és a rendezvény kibomlik.

Az ünnepi program a felvonulással nem ért véget, a város sok mindennel készült: koncertek, színpadok, még a Hyde parkban is hallatszik a zene. Nelson admirálistól kb. 500 méterre (kb. mint Hősök tere - Műcsarnok), a Nemzeti Portré Galériában új kiállítás nyílt Gay Icons címmel. Megnézzük a portrékat - tíz vállaltan meleg ember választotta ki hat-hat ikonját, akik szexuális identitása és kora lényegtelen, csak ikonként legyenek fontosak a választóknak, s legyen róluk egy elfogadható portré, nem kell, hogy híres fényképész műve legyen.

A galéria közönsége elmélyülten elemzi a portrékat, olvassa a kísérőszövegeket - külföldiek, múzeumlátogatók, melegek vagy nem melegek, szexuális identitásuk épp annyira lényegtelen, mint az ikonoké, akik letettek valamit az asztalra, amiért aztán tisztelni kezdték őket más ikonok.

A királynő óvja a melegeket is - csodálkozunk rá, s közben Londonban és itthon is úgy tudjuk: a felvonuló melegek képviselnek láthatatlan melegeket, családtagokat, munkatársakat, fiúkat és lányokat, mindannyiunkat, mert mind érintettek vagyunk. Mindegyikünk van meleg rokona, ismerőse vagy titkos őse, hiszen átszőjük a társadalmat munkánkkal, szeretetünkkel, rokonságunkkal és felelősségünkkel.

Love is a human right - some people are gay - get over it!

Szeretni emberi jog - néhány ember meleg - varrjál rá gombot.