A Black Mirror című antológiasorozat első részében még arra kényszerítették az angol miniszterelnököt, hogy közösüljön élő adásban egy disznóval, idén viszont már két Emmy-díjat is bezsebelt. Charlie Brooker sci-fi sorozata (ami általában pont annyira játszódik a jövőben, hogy még felismerhető, de már rémisztő legyen) olyan, mint egy hatalmas mutatóujj, ami arra hívja fel a figyelmet, hogy mit fogunk elcseszni mi, mint társadalom, ha hagyjuk magunkat alávetni a különböző technológiai fejlődéseknek.
A minősége sokszor ingadozó, de szerencsére az antológia miatt ez bőven belefér, hiszen ha egy rész nem tetszik, akkor nézhetjük a következőt, nincsen összefüggés.
Ennek ellenére hatalmas érdeklődés övezte a pénteken a Netflixen debütáló negyedik évadot, amihez például sikerült megfűzni olyan rendezőket, mint Jodie Foster és John Hillcoat (Az út). Gyorsan megnéztük a hat részt, és meg is írtuk róluk a véleményünket.
rendezte: Toby Haynes
A USS Callister tökéletes intro lehet bárkinek, aki most áll neki a Black Mirrornak, mert benne van az összes átívelő mondanivaló, ami az eddig részekben: virtuális térben ragadt emberek (White Christmas), gonosz videojátékok (Playtest), és az újra és újra elővett alaptézis, hogy az emberek önző pöcsök (az összes eddigi rész). Lehet, hogy újoncként jó móka a negyedik évad első része, de aki már csak felületesen is fújja, hogy miről szól a Black Mirror, akkor kicsit olyan, mintha megnézne egy összevágott változatot a legjobb részeiből. Amit kivételesen a hatvanas évek Star Trekjének öltöztettek fel.
Az utóbbi miatt azt hittem, hogy a USS Callister végre egy kicsit buherálni fog az alapfelálláson, miszerint a modern technológia óhatatlanul is seggfejeket csinál a társadalomból, és mondjuk az egészet egy ironikus köntösbe öltözteti, de sajnos nem. Az ötödik percben kiderül, hogy a Star Trek (pontosabban itt Space Fleet) világa kamu, egy játékcég technikai igazgatója (Jesse Plemons, avagy a gonosz Matt Damon) találta ki magának az egészet, hogy kicsit elmeneküljön abból a világból, ahol a vezető pozíciója ellenére mindig levegőnek nézik.
Igen ám, de a világ nem teljesen virtuális, ahogy a huszadik percnél kiderül, és innentől megint süppedünk bele a kellemetlen-feszengő érzésbe, ami minden Black Mirror-epizód sajátja. A színészek egyébként jók, ennek a sorozatnak egyáltalán nem tett az rosszat, hogy ismert emberek játszanak benne (mint Cristin Milioti a Fargóból, vagy Jimmi Simpson a Westworldből), és a sci-fi/szappanopera díszleteit, kosztümjeit, cselekményeit is sikerült jól visszaadni, de a látvány, és egy rémisztően jó Jesse Plemons sem feledteti azt, hogy ez olyan, mint egy komorabb Galaktitkos küldetés. (klág) 6/10
rendezte: Jodie Foster
A Black Mirror a negyedik évadban is folytatja azt a sztárparádét, amit a Netflixes felkarolással elkezdett: a második részt a széria első női rendezőjeként Jodie Foster jegyzi, a főszereplője pedig Rosemarie DeWitt, aki ha nem is annyira A ligás, mint a rendező, de mindenképpen nagy névnek számít.
A rész címe Arkangel, ez egy applikáció neve a filmben, amelynek segítségével, mintegy elektronikus pórázzal, nyomon követhetjük a gyerekünket, pont úgy, ahogy ma már egyes telefonos applikációkban a barátainkat. Csak egy kis chip, pont úgy mint a kiskutyába, és máris egy tableten követhetjük a gyerek helyzetét - ez eddig nem újdonság, mármint itt 2017-ben sem, de a továbbiak sem: rácsatlakozhatunk a gyerek optikai feedjére, egészségi helyzetére, a zavaró (erőszakos, ijesztő, pornográf) képeket pedig pont úgy blörözhetjük ki a gyerek elől, mint azt már többször is láthattuk a Black Mirrorban.
Az Arkangel csak egy új szituációban mutatja meg ezeknek a technológiáknak a vetületét: míg korábban főleg párkapcsolati vonatkozásban vizsgálta ezeket (kitörölhető, blokkolható-e egy ember az életünkből, újraírhatjuk-e az emlékeinket, kapcsolatainkat), most egy szülő-gyerek viszonylatba dobja be. Az anya ugyanis egyszer szem elől téveszti a gyereket a játszótéren, és az már Rosemarie DeWitt érdeme, hogy maximálisan átélhető rettegése, és az is, hogy próbál megoldást keresni. Elborzadva hessegeti el a blörözést lelkendezve bemutató kollégát, de aztán magától értetődő természetességgel lesz a napjaik része.
Az Arkangel ha valamiről, akkor arról szól, hogy azok a rossz (ijesztő, erőszakos, pornográf) dolgok, amiktől annyira óvni próbáljuk a gyerekeinket, az élet részei, ahogyan a velük való megküzdés is. Pont ezért nekem a rész eleje jobban is tetszett, ahol kiderül, hogy az érzelmi spektrum egyik oldalának teljes hiánya, az, hogy a kislánynak nem volt alkalma megismerkedni az ijedtséggel vagy a félelemmel, milyen torzulásokat okoz a személyiségében. Sajnos ezt, a szerintem érdekesebb vonalat viszont elvágják, ugrunk az időben és rögtön a kamaszkorra váltanak, ahol borítékolható problémák feszülnek anya és lánya között, a szintén nem túl meglepő végkifejletig. Az epizódot biztos sokan kritizálják majd, hogy micsoda kretén volt már az anya, de azt nem vitatom el, hogy milyen érzékletesen tudták bemutatni a szülőség banánhéját: milyen sok hülyeségre vagyunk képesek csak azért, mert jót akarunk a gyerekünknek. (libor) 6/10
rendezte: John Hillcoat
Talán csak túl magasan volt a léc. Talán csak túlságosan megszoktuk, és a negyedik évadra már el is várjuk hogy a Black Mirrornak egy-egy órába simán belefér felvázolni egy érdekes alaphelyzetet, továbbgondolni egy technológiát, aminek az alapjai már most is megvannak, erre ráépíteni a sztorit, felrajzolni mellé némi társadalomkritikát, és a végén még rátenni az egészre egy olyan csavart, hogy leszakad az ember arca tőle.
Ha mindehhez nem lettünk volna annyira hozzászoktatva, nem is lenne akkora csalódás, hogy Crocodile című epizódnak mennyire nem jön össze. És az még a legkisebb baj vele, hogy teljesen értelmetlenül kapta ezt a címet, és nincs benne semmi, amihez egy krokodilnak bármekkora asszociációs bakugrással köze lenne. Az érdekes alaphelyzet annyira eredeti, hogy tulajdonképpen a 90-es évek gagyi tinihorrorjának, a Tudom mit tettél tavaly nyáronnak az újramelegítése (nyugi, ez még nem spoiler, már a főcím előtt kiderül). A világot megváltoztató technológia, amivel a Black Mirror olyan ügyesen és kreatívan szokott játszani, sima copy-paste egy korábbi évadból. Társadalomkritika nincs. Csavar van, de olyan mérhetetlenül béna, hogy az Éjjel-nappal Budapestben is kínos lenne.
Ami valamennyire menti az epizódot, az a fényképezés, felváltva gyönyörű és szörnyen nyomasztó a képi világ (Izlandon forgatták egyébként); és az, hogy az utolsó 10 percben, amikor összeérnek a sztoriszálak, tényleg nagyon súlyossá és fojtogatóvá válik. Az ember csak ül, és szuggerálja magába, hogy na ne, azért ezt már nem tényleg teszik meg (de megteszik), most már tuti kiderül, hogy csak valaki álmodja az egészet (nem derül ki), ennyire nem vadulhat el a dolog (de elvadulhat), és innen a végső csattanóig még mindig legalább két szintlépés van brutalitásban. Csak hát csattanónak tényleg jobb lett volna, ha csak valaki álmodja az egészet. (hancu) 3/10
rendezte: Tim Van Patten
A rész utolsó 2 percéig úgy tűnik, hogy az egész olyan, mintha kombinálták volna a Tindert egy modern, direkt fiatalokra belőtt filmmel. Ebben a világban az emberek egy mesterséges helyen élnek, ahol mindenkinek van egy kis személyi kütyüje, ami segít a párkapcsolatok kialakulásában. Voltaképpen mesterségesen állítanak elő olyan párkapcsolatokat, amiket a legtöbb ember megél az élete során. Egyéjszakás kalandok, túl hosszúra nyúlt muszájkapcsolatok és be nem teljesedett szerelmek.
A rendszer lényege, hogy két embert összehoz a rendszer, találkoznak, majd együtt megnézik, hogy a rendszer mennyi időt adott egy új kapcsolatnak. Lehet fél nap, lehet akár fél év, és ha tetszik, ha nem, az embereknek ki kell tölteni ezt az időszakot. A rendszer érzékeli a párkapcsolati folyamatokat, hogy egyszer minden személynek megtalálja az "ultimate matchet", vagyis azt az embert, akivel leélheti az életét. A Black Mirrorban gyakran központi téma a szerelem, és nyilván itt is az okozza a bonyodalmat, hogy két embert láthatóan az isten is egymásnak teremtett, mégis csak rövid időt kaptak együtt a rendszertől. Érdekes elgondolás, hogy mi lenne az emberiséggel, ha statisztika és analízis alapján párosítaná össze a szerelmeseket, és kevés nyomasztóbb és ijesztőbb dolog lehet az életben, mint amikor 1 évig kötelező olyannal lenned, akit ki nem állhatsz. Azonban ha megvan a tökéletes párod, akkor végre elhagyhatod ezt a látszatra idilli, valójában állati kiábrándító, totálisan ingerszegény helyet.
A gond kicsit az, hogy maga az ötlet érdekes, de alapvetően egy nem túl bonyolult romantikus dráma az egész, aminek a slusszpoénja egyáltalán nem üt akkorát, mint amekkorát kéne. Frank és Amy többi kapcsolatát nem tudja részletesen bemutatni, egy idő után az egész átmegy ilyen általános szenvedésbe, hogy egyszer muszáj szexelni, hiszen az új párunkkal mindössze 36 órát kaptunk, máskor meg kínkeservesen figyeli mindenki a stoppert, hogy mikor lesz már vége egy olyan egyéves kapcsolatnak, aminek a szereplői az első pillanattól kezdve rühellik egymást. Nekem kicsit az a gondom, hogy van egy alapvetően kreatív, érdekes alaphelyzet és világ, amit alig-alig bontanak ki, mutatnak be részletesebben, és az epizód végi csattanóval voltaképpen lenulláznak és értelmetlenné tesznek mindent, amit egy órán át néztünk. Kicsit azt érzem, hogy a Black Mirrorhoz képest minimális kritika sincs ebben az epizódban a Tinderről, és a modern társakeresésről, helyette csináltak egy érdekes csavarral megbonyolított romantikus drámát/komédiát, attól függően, hogy épp hol tartunk az epizódban. (sajó) 6/10
rendezte: David Slade
Melyik állat az, amitől a legkevésbé sem várnád (na jó, a nyúlon túl), hogy a halálodat és csak és kizárólag a halálodat fogadja el lehetséges alternatívaként? Hát a kutyától. Amit háziasítottál, társaddá tettél, ami megvár, ha a frontról hazajössz hat év után, és aminek a seggéből akkor is kiveteted a lenyelt szaloncukorakasztót, ha ahhoz karácsony után egy nappal két kórházba kell elmenni, és többe kerül, mint a cipő, amit kinéztél tavaszra. És amikor ez a kutya egy fekete-fehér kamarahorrorban akar robotizált külsőben fejbe lőni, akkor rettegsz. A Black Mirror történetének egyik legrövidebb epizódja egyben a legfeszültebb is, olyan, mint egy mellékküldetés a Terminator-franchise-ban, szerezd meg a dobozban levő tárgyat, kerüld el a robotkutyát, élj túl, és a tárgy majd segít neked a fő küldetésedben.
Nem tudjuk, mik ezek a robotkutyák, nem tudjuk kik és miért építették, nem tudjuk, ki irányítja őket (már ha), csak azt, hogy pont olyanok, mint az átprogramozás előtti T-modellek, a programjukat végrehajtják és kész, nem tudsz velük beszélni, alkudni, csak a konok előrehaladás van és a feladat. Posztapokaliptikus környezetben vagyunk, a Maxine Peake alakította főhősnő egy valamit akar megszerezni, mert megígérte, de közbejön a robotkutya és menekülni kell. Többet nem nagyon lehet erről elmondani, feszes, feszült, szépen fényképezett cucc, 75 percben nagyon nem működne, de 46-ban nagyon is, drukkolsz és felszisszensz, reménykedsz és nagyon rühelled már a kutyát, aminek egyébként már van valós alapja: a Boston Dynamics robotkutyája, amit innentől tessék szívesek nagyon vastag pórázon tartani, köszönöm szépen. (sixx) 7/10
rendezte: Colm McCarthy
A Black Mirrorban mindig az is volt az élvezetes, hogy apró kis utalások kivételével semmi kapcsolódás nem volt a részek között, ugyanúgy be lehetett kapcsolni a White Beart, meg a San Juniperót, és mindegyik egy különálló sztori volt, elejével, közepével, végével. A Black Museum nem töri meg ezt a szokást, bár ez az első, amiben még az olyan gyenge-közepes rajongó, mint én is kiszúrja az utalásokat. Lehet, hogy azért, mert az első pár percben az arcunkba tolják a robotméhet, az Y-maszkos puskás férfit, sőt, a USS Callister egyik fontos kellékét is. És hogy kerül mindez egymás után? Úgy, hogy ezeket mind mind ki vannak állítva Rolo Haynes bűnügyi múzeumában, ahova egy nap megérkezik egy fiatal angol nő.
Haynes - amellett, hogy egy igazi tenyérbemászó, okoskodó, mézesmázas figura -, egykor a TCKR-nál dolgozott, annál a cégnél, ami többek között a San Junipero memóriakekszeiért is felelt. És a férfi tele van sztorikkal, gyakorlatilag három rövid anekdota alatt felvázolja azt a technológiai fejlődést, ahogy eljutott a világ addig, hogy halott emberek egy fantáziavilágban élhetik ki minden vágyukat, tetszőleges életkorban. És mint minden technikai áttörésnél, itt is voltak kemény áldozatok.
A Black Mirrorban egy dolog viszont annyira nem mindig élvezetes: hogy véresen komolyan veszi magát, a lehető legabszurdabb részeket is olyan szürke komorsággal adják általában elő, hogy az ember nemhogy az életén, de még a Netflix-előfizetésén is elgondolkodik. A Black Museum viszont bizarr, vicces, inkorrekt, és még négy évad után is egy kicsit meghökkentő. Kapásból a valamennyire a White Christmasből szedett struktúrája: Haynes három sztorit mesél el, a kísérleti agyimplantátumot kapó, majd a magát élvezettel csonkító sebésztől a halálnál is rosszabb sorsot érdemelt halálraítéltig, és végre a Black Mirror nem fapofával mondja el ezeket, hanem túlzásokkal, és azzal a fekete humorral, amit mindenki emleget, amikor a sorozatról beszél, de valójában keveset szerepet benne. A Black Museumban sok van, talán túl sok is, és ez a rész is átlépi az egy órát, de ha sikerül ráhangolódni (ha az orvosos résznél kikapcsolnánk, akkor álljunk is le, bár brutálisabb nem lesz), akkor elég jól lehet rajta szórakozni. És kivételesen a csattanó sem egy tasli, hanem egy vigyorogva bevitt gyomros. (klág) 7/10