Ma a második világháborús menekültek története hazánkban jól ismert. Ezt főleg Lagzi István és Kapronczay Károly évtizedeken átívelő kutatásainak köszönhetjük, akik leginkább a magyarországi lengyelekről, kisebb mértékben a franciákról írtak, mivel jelentősebb számban ők tartózkodtak Magyarországon a második világháború idején, de írásaikban, olaszok, belgák, valamint a brit koronához tartozó személyek is fel-fel bukkantak. A jól szervezett hadifogoly-ellátásról szóló cikkek, tanulmányok, könyvek, azonban nem szólnak a csehekről, noha 1939 ősze és 1940 nyara között ezres nagyságrendben próbáltak átkelni Magyarországon, akik közül több száz főt feltartóztattak a hatóságok. Igaz, az ő esetükben nem lehet beszélni a magyar hatóságok által végrehajtott „sikersztoriról,” ami a menekülők oltalmára, segélyezésére vonatkozik.

A nyelvismeret hiánya is oka lehet annak, hogy a lengyelekről szólnak inkább a munkák, mint a csehekről, valamint kétségtelenül előbbiekről érhető el jelentősebb mennyiségben akár levéltári forrás, akár személyes visszaemlékezés. Lehetséges okként érdemes kiemelni, hogy azért is mellőzött téma a menekült csehek magyarországi története, mivel a hivatalos, korabeli magyar szabályozás szerint ők nem minősültek hadifogolynak – szemben a lengyelekkel, így nem is lehet a hadifoglyok közt tárgyalni az itt tartózkodásukat. Csehszlovákia ugyanis még békeidőben szűnt meg, nem állt hadiállapotban Németországgal. Lengyelország ugyanakkor 1939 szeptemberében két nagyhatalommal volt kénytelen hadat viselni: a háborúból érkező a lengyelek kényelmes, gyakran igen szabadosan őrzött hadifogolytáborban lettek elhelyezve 1939 őszén, a cseheket katonai vagy polgári börtönökbe zárták, majd a toloncház után a kiutasítás várt rájuk.

Csehszlovákia 1939 márciusi felbomlása után a harcolni vágyók számukra a legrövidebb úton, Lengyelországon keresztül próbáltak Angliába vagy Franciaországba jutni. Varsó 1939 nyaráig azonban nem igazán számolt velük, mint élőerő utánpótlással a hadsereg számára: csak augusztusban kezdhettek el szerveződni Krakkóban (az épületet, ahol megalakult a csehszlovák egység, ma emléktábla jelzi). 1939 szeptemberében ez a maroknyi, alig több, mint 600 főből álló légió a Szovjetunióba került, majd jó néhány évvel (és nagypolitikai fordulattal később) az ott felállított csehszlovák hadsereg alapját képezte.

Lengyelország eleste után a csehek számára a hosszabb balkáni út is felértékelődött, ahol egy számukra problémás országon is át kellett haladniuk. Szlovákia kvázi német bábállamként működött, és ugyan a vezetés erősen cseh ellenes hangot ütött meg a közös államban eltöltött húsz év igazságtalanságai miatt (ilyen sérelem volt a szlovák autonómia meg nem valósulása, vagy éppen a cseh telepesek betelepítése, de lehetne még sorolni hosszasan), azonban több segítőre, és a cseh földalatti szervezetek embereire is számíthattak a Protektorátust elhagyók. Mint korábban az északi, Lengyelországon át vezető úton, úgy a déli, balkáni útvonalon is főleg katonakorú férfiak haladtak végig a cseh területekről, akik harcolni akartak a német megszállóik ellen. Magyarországon átjutva Jugoszlávia volt a menekülők számára a következő fontos állomás, ahonnan Franciaország, illetve a Közel-Kelet felé hajózták be őket, hogy egy-egy szerveződő csehszlovák katonai egységnél jelentkezhessenek.

Magyarországon finoman szólva sem fogadták tárt karokkal a cseheket: a vezetés mostohán bánt velük, tartva szökésüktől (noha a patronált lengyelek is gyakran otthagyták őrzőiket), hogy az ő hazájukat megszálló Németország ellen harcoljanak, amellyel Magyarország a második világháború során szövetségesi viszonyban állt. A lengyelekkel a közmondásos barátság okán is jobban bántak Magyarországon, míg a csehek, akik mondhatni egy ellenséges államból érkeztek, gyakran a magyar lakosság által lettek feljelentve. A lengyelek jobb bánásmódjával a csehek is tisztában voltak, így többen próbálták magukat lengyelnek kiadni, váltakozó sikerrel.

A nemzetközi közvélemény hangulata miatt nem hivatkozhatott arra Magyarország 1939-1940 folyamán, hogy a megszűnt csehszlovák állam menekültjei azért nem kívánatosak hazánkban, mert a magyar kisebbséget folyamatos jogsértések érték 1918-1938 között. Inkább arra fogták a lengyelekétől eltérő bánásmódot, hogy ők nem lehetnek menekültek, mivel az államuk megszűnt, a prágai kormányzat pedig Németország védnökségét „kérte.” Ezért, mint kvázi a Német Birodalom állampolgárai határsértők, emiatt kitoloncolandók vagy Németország területére vagy abba az országba, ahonnan érkeztek, vagyis Szlovákiába. Az ilyen kitoloncolásokat azonban az őrszemélyzet gyakran hanyagul hajtotta végre: kitették a határra a cseheket, akik felismerve, hogy otthagyták őket, egyszerűen visszajöttek magyar területre.

Franciaország, Nagy-Britannia, valamint több szervezet (ilyen volt az amerikai univerzalista unitárius egyház) sem értette, hogy Magyarország miért bánik eltérően a csehekkel és a lengyelekkel, mivel onnan nézve mindkét állam a német terjeszkedés áldozata volt, és a volt állampolgárok ugyanolyan céllal hagyták el hazájukat. A csehek segélyezését gyakran szervezetek és diplomáciai missziók egészítették ki, továbbá utóbbiak az országból való kijutásban segítettek még. Az akkori magyar vezetőségre másrészről német nyomás is nehezedett. A németek vissza szerették volna szerezni a határsértőket, akikre biztosan a Gestapo kínzásai vártak volna a határ másik oldalán. Teleki Pál kormányán a csehek mellett a lengyeleket is számon kérték a németek, akiket viszont mondhatni meg akart tartani Magyarország. A kormányzat hivatkozott a lengyel-magyar barátságra, emellett rajtuk keresztül az Egyesült Királyság felé kívánt kiskaput fenntartani, amennyiben Magyarország hadiállapotba kerülne a brit koronával. A lengyel hadifoglyok ellátásától azt is remélhette a budapesti vezetés, hogy a háború folyamán később „hálából” jobban fogják a magyar érdekeket képviselni a szövetségesek egyeztetéseinél.

Végül a kormányzat a cseheket feláldozta: kevesebben voltak, mint a lengyelek, és a külön jogállás miatti észrevételek miatt mondhatni kínos volt őket Magyarországon tartani: ezért végül 1940 tavaszán felügyelt transzportokban a déli határhoz szállították őket, amelyen ezúttal hivatalosan, szabályozott módon átkelhettek. Jugoszláviában volt, hogy már a határon örömmel fogadták a határőrök a cseheket, akiket a közvélemény egy igazságtalanul megszállt ország lakóinak vélt. A politikai vezetés emellett – dacára a növekvő német befolyásnak – hagyta, hogy a cseheket saját félhivatalos szervezeteik koordinálják, akik innen folytatták tovább útjukat Franciaország vagy a Közel-Kelet felé.