Tizenöt évvel ezelőtt, Londonban léptem be életemben először egy charity shopba. Pontosan emlékszem arra az érzésre, ahogy az akkor még Magyarországon nem kapható ruhamárkákat és a legfeljebb egy-két fontos áraikat meglátva elöntött a vásárlási láz. Úgy éreztem, hogy
két óra alatt és nagyjából 15 fontért (az akkoriban még négy doboz cigi ára volt) lecseréltem a nyári ruhatáramat – évekig kedvenc ruhadarabom volt az a cseresznyepiros Zara felső, amit ott vettem.
De aznap mégsem én voltam a legszerencsésebb vásárló, hanem az a pakisztáni házaspár, akik egy kisteherautóval érkeztek az üzlet elé. Akkor költöztek az országba, és az üres albérletüket rendezték be az adományboltból. Ámulva néztem, hogyan cipelik ki az eladók a kanapét, a hűtőt, a tévét, az étkezőasztalt, a székeket, a könyvespolcot. Utóbbira a gyönyörű szemű kislányuk képeskönyveket is válogatott, majd egészen a pénztárig könyörgött egy ember nagyságú plüss jegesmedvéért – megkapta, és mindezt megúszták úgy 60 fontból.
Emlékszem, nem értettem ezt az egészet: miért árulnak egy forgalmas utcán, hatalmas kirakatok mögött a turkálóknál is olcsóbban? Félve kérdeztem a barátnőmet, hogy talán lopott-e a cucc. Nem, csak adományba érkezett, így szinte ingyen árulhatják – jött a válasz.
Ezután évekig ábrándoztam arról, hogy egyszer Magyarországra is megérkeznek majd a charity shopok, lesznek adakozó kedvű gazdagok, akik csak háromszor vesznek fel egy télikabátot, és lesznek olyan szegényebbek, akik majd büszkén öltik magukra. Nem gondoltam volna, hogy erre egészen 2009-ig kell várni (akkor nyitott meg az első, azóta már bezárt adománybolt), és arra sem, hogy az adományboltok széles körű elterjedése csak 2013-ban következik be hazánkban.
Ma országszerte 30-40 adománybolt van, ebből Budapesten 10-12, a pontos számukat nem lehet tudni, mert csak most, a boomnál merült fel az igény, hogy hálózatba szerveződjenek – tudom meg Vízkelety Lászlótól, a Közösségi Szociális Szövetkezet kereskedelmi vezetőjétől, aki két boltot vezet a fővárosban, és nemrégiben egy háromnapos tréninget vezetett azoknak a civil és egyházi szervezeteknek, akik újabb adományboltok nyitására adták a fejüket.
A XII. kerületi Alkotás utcai boltban egy adományba adott, de végül berendezési tárgyként ott ragadt zöld kanapén ücsörgünk félénken, nehogy a mozgolódástól ránk boruljon az a két köbméternyi könyv, amit most áraznak.
„Nem kell rávenni az embereket arra, hogy adományozzanak, inkább az a tapasztalatunk, hogy annyian hoznak be feleslegessé vált ruhákat, könyveket, műszaki cikkeket, hogy nem tudjuk raktározni. Itt ugyanis nem mondjuk azt, hogy a felét vigye vissza, ez koszos, dobja ki, most nem kell tankönyv, köszönjük, hanem mindent beveszünk – berakja az ajtón, és már mehet is, a többit elintézzük mi. Ezt főleg azok szeretik, akik hirtelen örökölnek a nagyszülőktől, dédszülőktől, de már nem abban a kulturális közegben élnek, és nem tudnak mit kezdeni a régi holmikkal. Itt viszont tiszta szívvel tudnak megválni tőle, mert látják a boltban, hogy kiket támogatnak, az eladókat és a vásárlókat is” – mondja a boltvezető.
Az Alkotás utcai bolt december elején ünnepli második születésnapját, és ahogy az árumennyiséget és a vásárlók tömegét elnézem, még sok gyertya kerül a tortájukra. Vízkelety szerint rendkívül változatos adományozó körrel rendelkeznek, a 18 éves fiúktól a 70 éves nénikig, a nagyon szegény emberektől a nagyon gazdag vállalkozókig. „Van olyan, hogy itt élő külföldiek elköltöznek Budapestről, és szinte mindent beadnak, ami a lakásukban volt, a ruháktól a szekrénysorig”.
A vevőket jobban be lehet határolni, kétharmadukat 40 feletti, szegényebbnek tűnő nők teszik ki, a többit részben fiatalok, részben pedig a kincsvadászok, akik dísztárgyakat és régi ruhákat keresnek. „Köztük vannak kereskedők is, retróruhaboltosok, antikváriusok, akik nagy tételben vásárolnak, de ez nem baj, mert a forgalmat növelik, és a rászorulóknak is marad” – mondja.
A boltban kétféle árkategória van, a viseltesebb könyvek, ruhák 150 forintért, a minőségibb holmik 300–1000 forintért vihetőek el. És hogy tényleg minőségiek, azt a saját szememmel is látom – istenem, milyen boldog lettem volna anno, ha egy ilyen szép, kék-fehér kockás Pierre Cardin babaülésben furikázhattam volna a kölykömet, mindössze ezer forintért.
A KÖSZSZ azonban nemcsak a vásárlóival tesz jót, hanem az alkalmazottjaival is: két boltjukban öt hátrányos helyzetű embert foglalkoztatnak. Itt Ágnes a boltvezető, aki elmúlt már 50, mire megszűnt a munkahelye, és emiatt – hiába a művészettörténeti végzettsége és a kereskedelmi gyakorlata – sehová sem akarták felvenni dolgozni. Itt viszont új esélyt kapott, méghozzá olyat, ahol nem éhbérért foglalkoztatják, ráadásul kiélheti pszichológiai érdeklődését is, hiszen – mint mondja – sok olyan törzsvevőjük van, aki lelkizni jár be a boltba.
Miután napok óta depresszív hangulatban vagyok a Blahán kiugrott szegedi fiú és a szigetszentmiklósi gyerekbántalmazó házaspár ügye miatt, a lelkizés valahogy rám is átragad attól, hogy a Karinthy Frigyes úti KaritászPont adományboltjának 15 négyzetméterén, alig 30 perc leforgása alatt négy jó fej emberrel is találkozom.
Az persze alap, hogy egy ilyen boltban érzékeny lelkű alkalmazott dolgozzon, de azon mégis meglepődöm, hogy Viktória önkéntesként végzi ezt a munkát. „Emellett két iskolába is járok, szülésznőnek tanulok a Semmelweis Egyetemen, és egy OKJ-s tanfolyamon fogászati asszisztensnek. A Katolikus Karitászból közvetítettek ki ide, és nagyon örülök, amikor hívnak, hogy segítsek be a boltvezetőnek, akár csak néhány órára” – meséli, de nem nagyon tudja befejezni a mondatot, mivel egy cserzett arcú férfi lép be a boltba, és egyenesen megszólítja.
„Meddig vagytok ma nyitva? Hoznék táskát, cipőt, korcsolyát, ruhákat kimosva, de nem vasaltuk ki, nem baj?” – kérdezi Viktóriától. Feri elmeséli, hogy Somogyban él a feleségével, öt saját és két örökbe fogadott gyerekével egy tanyán. Rendszeresen jön fel a városba meglátogatni az édesanyját, aki itt lakik a szomszéd utcában, ilyenkor mindig hoz adományt a boltba, de vásárol is. „Nem nézünk tévét és nincs internetünk sem, mi társasjáték- és könyvfüggők vagyunk, úgyhogy itt szerzem be az új példányokat. De nem csak a boltba hozok cuccokat, van itt a környéken néhány rendesebb csöves, azoknak nemrég vittem meleg kabátokat".
Az ötvenes Marika szintén törzsvásárlója és rendszeres adományozója a boltnak, ő a táskákért van oda. „Imádom ezt az üzletet, hát hol lehet még ilyen táskát kapni 500 forintért? Sehol!” – mutat egy bőr, kézzel varrt ridikülre. Azt mondja, nem megy ki úgy a boltból, hogy ne vásárolna valamit, ha csak egy pár száz forintos lábost, vagy egy 50 forintos sajtreszelőt is. „Szóval ilyen ez, hogy ingyen adok, de pénzért vásárolok, és mindkettővel jót teszek” – teszi hozzá büszkén mosolyogva.
Úgy tűnik, az adakozás boldoggá teszi az embereket, pedig többségük a bolt szellemiségével ellentétben nem vallási okokból teszi ezt. „Nem hiszem, hogy ezért kapok majd bűnbocsánatot, ha mégis van Isten” – feleli kérdésemre Attila. „Egyszerűen csak így működik az élet. Sokan azt gondolják, hogy minek adjam oda, nekem ki adott, amikor szükségem lett volna rá?! De hát ez így kezdődik, hogy ha adok, akkor én is kapok majd egyszer. Már egy kis csoport alakult körülöttünk, a nővérem varrónő, az ő vendégei elviszik hozzá a felesleges ruhákat, én meg idehozom”.
A miértre elég konkrét válasza van: „Rosszul vagyok attól, ha látom, hogy valaki használható dolgokat dob ki a kukába, ahelyett, hogy azoknak adná, akiknek még szükségük lehet rá.” Igen, az adományboltok legnagyobb erőssége a jótékonyságon kívül a környezettudatosságban van.
Mint megtudom, alapkövetelmény, hogy minden adománynak több esélyt adjanak a túlélésre. Ha nem kelnek el a boltban teljes áras termékként, akkor először az akciós napokon próbálják eladni, aztán ha úgysem megy el, akkor az adományboltok vezetői felajánlják a hátrányos helyzetűeket, hajléktalanokat vagy szenvedélybetegeket ellátó civil szervezeteknek. Amelyik tárgy pedig már a végét járja – legyen az hiányos, penészes könyv, kivehetetlen foltos, szakadt ruha, vagy nem működő műszaki cikk –, azokat erre szakosodott hulladékfeldolgozó üzemeknek adják ajándékba, amik újrahasznosítják ezeket, tehát visszakerülnek a körforgásba.
És ha mindez nem lenne elég bizonyíték az adományboltok létjogosultságára, akkor tegyük hozzá, hogy a legtöbb ilyen bolt mögött olyan civil vagy egyházi szervezet áll, ami további támogatásokat is nyújt a rászorulóknak. Ilyen a Menedékház Alapítvány által működtetett Dohány utcai Mozaik Adománybolt, aminek bevételéből hajléktalan embereknek adnak munkát, és a Síp utcai Narancsliget is, amit a JOINT Magyarország/Magyarországi Zsidó Szociális Segély Alapítvány (MAZS) hozott létre.
„Mi azért gyűjtjük és áruljuk az adományokat, mert a bevételből hozzájárulunk a Jaffe Családsegítő Szolgálat működéséhez, ahol nélkülöző gyerekes családok felnőtt tagjainak próbálunk elfoglaltságot találni, hogy visszavezessük őket a napi rendszeres munkába. Készülnek itt törött ékszerekből újak, táskák maradék anyagokból, ajándéktárgyak, ezeket pedig például a boltban is áruljuk” – mondja Faluhelyi Péter programigazgató.
„Szeretnénk teret adni a tudatos társadalmi felelősségvállalásnak. Elsősorban nem gyorssegélyt adunk, hanem igyekszünk új lehetőségeket, hosszú távon jobb életet kínálni, nemcsak a zsidó közösség tagjai számára. Tanfolyamokkal, tanácsokkal segítjük támogatottjainkat abban, hogy vállalkozzanak. Akinek pedig arra van szüksége, lelki segítséget is kaphat” – teszi hozzá Taly Shaul, a MAZS Alapítvány igazgatója.
A Családsegítő Szolgálat – ahol eddig több mint 580 családot támogattak – most olyan, mint egy hatalmas raktár. A MAZS munkatársai éppen a havi ruhabörzére készülnek, ahol jelképes hozzájárulásért kínálják a megmaradt adományokat a rászorulóknak. A hatalmas ruhahalmok között azért feltűnik egy üvegvitrin, benne azokkal az ékszerekkel, táskákkal, dísztárgyakkal, amelyeket a foglalkoztatottak készítettek – némelyikről nehezen hihető el, hogy nem iparművész készítette.
A MAZS Alapítvány egyébként nemcsak a szociális munkában jár élen, hanem az adománybolt átlátható működtetésében is. Minden adományozóval szerződést kötnek, minden egyes tárgyat leltárba vezetnek, a raktárkészletet pedig egy könyvelő táblázatban kezelik, ahol tételesen megnézhető, hogy melyik tárgyat mennyiért és mikor vásárolták meg. Mint Taly mondja, ez elengedhetetlen, hiszen a NAV is ráérzett a jótékonysági boltok feltörésére, és rendszeresek az ellenőrzések.
Az alapítványnál azonban még így is azt mondják, hogy bár kétéves a bolt, még legalább két év kell hozzá, hogy pénzügyileg nyereségessé váljon. „A bolt bérleményben van, a bevételt pedig 27 százalékos áfa sújtja. Több országban tanulmányoztuk az adományboltok működését, ez a tevékenység mindenütt áfamentes”.
Az adományboltok azonban ha kellő nyereséget nem is, de boldogságot mindenképpen hoznak – és úgy tűnik, nemcsak az adakozóknak és a vásárlóknak, hanem a működtetőknek is. „Meg kell tanulnunk, hogy a jólét, a társadalom boldogulása nem csak a kormányok felelőssége, az egymás iránti felelősséget, a tenni akarást meg lehet tanulni, és ráadásul nagyon jó csinálni”.