Jó benne ülni, mert egy tank nagy, páncélozott és hatalmas ágyú van rajta – nagyjából ezt gondolja az átlagember a tankokról, vagyis bocsánat, harckocsikról, és az Akadémiai Kiadó gondozásában megjelent Harckocsizók című könyv azért kiváló mű, mert 556 oldalon keresztül bizonyítja be, mennyire nagy tévedés ez.

Robert Kershaw műve kiváló ajándék minden, a második világháború iránt érdeklődő embernek. A könyv alcíme jól összefoglalja, miről is szól a könyv: a páncélos-hadviselés emberi történetéről. Arról, hogy alakult ki az igény egy mindenen keresztülcsörtető gépre az első világháborúban, arról, hogy viszonyultak a gépekhez az első bevetések idején, és arról, hogy valójában mekkora a különbség a harckocsikról kialakult kép és a valóság között.

A könyv a lehető legrészletesebben, de nem unalmas szárazsággal mutatja be a brit és a német páncélostípusok fejlődését, különös tekintettel arra, hogy milyen nehezen döbbentek rá a fejlesztők, hogy a gépek mellett az azt működtető emberekre is oda kell figyelni. Eddig sosem látott részletességgel merülhetünk el abban a borzalomban, ami a korai harckocsizókra várt. Azt gondolja, hogy jó és biztonságos dolog beülni egy harminctonnás acélszörnybe? Még a harcmező egyéb lehetőségeihez képest is hatalmasat téved.

A fegyvernem történetét 1945-ig összefoglaló könyvből kiderül, hogy a harckocsizók nem csak akkor voltak folyamatos veszélyben, amikor kigurultak a harcmezőre: a megbízhatatlan technika, az ergonómiát hírből sem ismerő, elképzelhetetlenül szűk belső terek, a mindent átható benzingőz, a borzasztó forróság, a nulla szellőzés és a szabadon mozgó, forró alkatrészek úgy is az őrület határára kergethették a bent ülőket, hogy a rájuk leselkedő külső veszélyekről még nem is beszéltünk.

Az ellenfél technikájának fölénye, a tudat, hogy egy találat akár élve megfőzheti a teljes legénységet, a páncélról kívülről lepattanó lövedék által a belső térben elindított halálos fémeső, a folyamatos koncentráltság, az egymásra utaltság és a minden mindegy érzése jön át már az első száz oldalon is, ahogy az első világháborúból a spanyol polgárháborúba, majd onnan szép sorrendben az európai frontokra érünk.

A könyv talán egyetlen hibája (az elképesztő, de a brit szerző és az eredeti célközönség miatt érthető brit túlsúlytól eltekintve) az író időnként szájbarágó stílusa. Sokszor tízoldalanként ugyanazt az egy adatot olvassuk újra és újra, és ez még akkor is zavaró tud lenni, ha ezek a franciák hadászati balfogásait, a britek fejlesztési bénázásait, vagy épp az oldalfüggetlenül borzasztó viszonyokat írja le újra és újra.

Magyar szemmel persze jó lett volna kicsit a magyar csapatokról olvasni, de miért is írna egy brit veterán Toldikról, Turánokról, vagy épp Tarczay Ervinről, a leghíresebb magyar harckocsizó ászról. A britek már említett túlsúlya mellett főleg a németekről, az olaszokról, a franciákról, az amerikaiakról és a szovjetekről tudhatunk meg az átlagnál többet. A könyvet színesítik a veteránok visszaemlékezései, illetve a háború poklából írt levelek is, de közel sem akkora a változatosság, mint azt mondjuk a könyv hazai célközönségének mondhatók megszokták mondjuk Stephen E. Ambrose könyveiben. Kershaw dokumentumregény-szerű írásából soha nem lesz film (tankos filmnek amúgy is ott a Brad Pitt-féle Harag), de ettől még így is hiánypótló alkotás, minden, a téma iránt érdeklődő ember polcán ott a helye.