Az eredeti Holtak hajnala óta tudjuk, hogy a plázák azok a fogyasztói kultúra temetői, üres terek, ahova zombik járnak, de azok is csak azért, mert megszokták, hogy nincsen más. Ez egy zombifilmben metaforának tök jó, csak a való életben nincs így, főleg karácsony táján: ilyenkor nem a klasszikus élőhalottakkal, hanem az ezredfordulós változatokkal van tele, akikre a halál úgy hatott, mint két karton Mountain Dew, akik futóversenyként élik meg az életet, és minden tisztességet félredobva törtetnek a cél felé. És nagyon is élő emberek. Jó, itt megbukik az egész zombifilmes vonal, de minden alkalmat meg fogok ragadni, hogy az eredeti Holtak hajnalát emlegessem.
Mondjuk annyira nem túloztam, karácsonyhoz közeledve plázában vásárolni legalább olyan élmény, mint egy zombikkal tömött áruházban manőverezni, azzal a különbséggel, hogy mi is azok leszünk a körülmények miatt. És miután már egy csomó olyan kézikönyv készült, ami egy potenciális zombitámadás ellen ad tippeket, akkor én szeretném egy kicsit a másik oldalról megfogni a dolgot és adni pár tanácsot, hogy hogyan kell túlélni egy plázában karácsonykor. Sőt, tulajdonképpen bármikor, de sosem lesz soha annyi ember egy bevásárlóközpontban, mint egy aranyvasárnap.
A gyökerénél kell megmarkolni a problémát: biztos abban, hogy egy bevásárlóközpont lesz a problémáinak megoldása? Miért döntött így? Nincsen ötlete, hogy mit vegyen, és arra számít, hogy majd ahogy próbál monoton tempóban kolbászolni a Last Christmas egetverő tempójára, majd eszébe jut valami? Ha ezt a cikket úgy olvassa, ahogy én megteremtettem, azaz az interneten, akkor igazán nem hivatkozhat arra, az ötlettelenségre, elég csak beírni a keresőbe, hogy „karácsonyi ajándékok 2015”, és már magyarul is pörögnek a lehetőségek. Kivéve, hogyha nagy híve Barry Schwartz pszichológusnak, aki azt mondta, hogy a lehetőségek rendkívüli száma éppen ellenkező hatást vált ki az emberből, ugyanis folyamatosan azon pörgünk ilyenkor, hogy mit hagyunk ki. Lehet, hogy a karácsonyi plázázás pont ezt próbálja elkerülni, ugyanis csak a legelvetemültebbek fognak naponta több helyre is elmenni egy nap, így legalább korlátozva vagyunk a választásunkban. De ezt meg is spórolhatjuk azzal, hogy sétálunk egyet a környékünkön, elmegyünk egy piacra, egy vásárra, vagy csak szétnézünk az interneten.
Alkérdés: biztos, hogy abba a plázába? Vannak hasonlóan egyszerűen megközelíthető, de valamennyire elfeledett plázák (nem tudom, miért erőltetem a többes számot, egyértelműen a Duna Plázára gondolok), ahol ugyanolyan kínálat van, mint a belvárosi Westendben, viszont sokaknak a Gyöngyösi utca már egy másik időzónának számít, és inkább nyomorognak, mint hogy ott vásároljanak. Bodorság!
Jó, ha vannak támadhatlan érvei, akkor érdemes felkészülni rendesen. Magyarország összes komolyabb plázájának van már honlapja, én például 20 másodperc kemény munkával ki tudtam deríteni, hogy a miskolci Szinva Parkban a Kisfalusi Kolbászbolt szombatonként 13:30-ig van nyitva. Egészen biztos vagyok abban, hogy a budapestiek is hasonlóan készségesen osztanak meg olyan információkat magukról, ami segít az érdeklődőknek náluk fogyasztani. De ha szeretnénk teljesen körültekintőek lenni, még Facebookon is lenyomozhatjuk a boltokat, igaz, itt már bonyolódik a helyzet, ugyanis Kisfalusi Kolbászbolt nincs, de Kisfalusi Húsbolt igen, de az nem a Szinva Parkban, hanem a Kisfaludy Károly utcában. Mindenesetre megtudtam, hogy három éve megvan a boltjuk, sok szerencsét nekik a jövőben is!
Lehet, hogy választhattam volna jobb példát, most már mindegy. Ha ideálisan működne, akkor még Facebookon megtudhatnánk egy csomó plusz információt: ha betegség miatt zárva, vagy most éppen akciós az az ajándék, amit kinéztünk magunknak. Ha a Facebookot ördögtől valónak tartjuk, és miért is ne tennénk, akkor fel lehet keresni az üzletek hivatalos honlapját. Ez műszaki boltok esetén nagy segítség, mert megtudhatjuk, hogy egy ajándék éppen készleten van, vagy sem, vagy belebotlunk valami bannerbe, amitől szintén megtudhatjuk, hogy valami sokkal jobb választás lenne. Profi internetezők pedig már úgyis kenik-vágják az Árukereső, Árgép, és hasonló hasznos árgyűjtő oldalakat, ezekkel szintén könnyű lenyomozni, hogy hova érdemes indulni, szóval ez az utolsó mondat az első pont lábjegyzete is egyben.
Nem tudom levetkőzni a zombifilmes-vonalat, nagyon sajnálom. Szóval mindig érdemes tudni, hogy hova lehet kimenekülni egy kis belvárosi, szmogos, szabad levegőre (kivéve ha a Pólus Centerbe ment, ez esetben őszintén sajnálom), akár csak szusszanni egyet, akár elszívni egy cigit, akár lebonyolítani egy telefont – szóval bármit, amit a tömegben nem lehet. Itt életben lép az első pont, érdemes megnézni előre azt, hogy hol vannak kijáratok egy adott plázában. Ott van például a budapesti Aréna, ami kicsit úgy van felépítve, mint egy Harkonnen-erőd a Dűnéből, sosem lehet tudni, hogy hova visznek az ajtók – egyik, tök logikusnak tűnő alagsori bejárata például egyenesen a New Yorkerbe visz, ami miatt rekordmennyiségű ember száll le zavarodott arccal a mozgólépcsőről. Aztán ugye van egy hatalmas terasza is, ahol a teljes illogika jegyében egymástól legalább 40 méterre van az ideális dohányzóhely (a terasz széle, ahonnan büntetlenül bámulhatjuk a bénázó korizókat és a Keleti pályaudvar kigördülő vonatait) és a hamutálak. A Westendnek is vannak olyan oldalsó kijáratai, amik kevésbé használtak – hiszen az ember máshonnan nem tudja megközelíteni őket, csak ha a Westend két vége felől sétál a közepéhez –, de pont alkalmasak arra, hogy megmeneküljünk a tébolyult tömegtől.
Tele van a világ olyan apró változtatásokkal, amiket ha bevezetnénk, Magyarország egy sokkal élhetőbb ország lenne. Olyan apró dolgok, amik minimális erőfeszítést igényelnek, mégis, gyökeresen meg tudnák változtatni azt, ahogy az életünket napról-napra éljük. Ilyen az egysoros sorbanállás. A lényege az lenne, hogy olyan helyeken – legyen az egy vonatjegy-pénztár, vagy egy H&M kasszája –, ahol több pénztár is működik, nem kellene minden egyes kiszolgálóhoz külön sorban állni, elég lenne egy nagy fősor, aminek az elejéről az éppen felszabaduló lehetőségekhez hívhatnának minket. Természetesen azért, hogy mindenki sokkal boldogabb és elégedettebb legyen, hogy ne érezzük azt a nyomorult érzést, hogy bezzeg a másik sor sokkal jobban megy, és hogy oda kellett volna állni, és különben is, miért most kell minden egyes zokni garanciájára pont a pultnál rákérdezni? Így nem szakadnának szét a párok, akik csak maximalizálni próbálnák a hatékonyságukat és két sorba állnának, és nem kapnának idegbajt azok, akik karácsonyi hétvégéken úgy tesznek, mintha egész életükben nem találkoztak volna bolti sorral, és ezt stresszesebbnek tartanák egy tüdőszűrésnél.
Főleg az utóbbiak az igazi idegesítő fráterek. Ők azok, akik semmibe veszik a hosszan kígyózó sort, meg sem fordul a fejükben, hogy az egyik pénztárosnál miért nem áll senki, amikor szegény csak orrot akart fújni két „következőt!” kiáltása között, begrasszálnak, és már lecsapják a blokkolnivalókat a pultra. Mivel Magyarország az a hely, ahol az esetek nagyon nagy százalékában egy étteremben akkor is azt mondjuk, hogy „nagyon finom volt, köszönöm szépen”, ha egy flambírozott dörzsiszivacsot szolgálnak fel, senki sem mer neki szólni. Vagy ha hangosan óbégatunk, őt már nem érdekli, mire valaki a bátorságát összeszedi, addigra már vágja is zsebre a pénztárcáját, és folytatja a baktatását az életben, amiben semmi sem áll az útjába. Ebből következik a következő jó tanács:
Mindig lesznek olyanok, akik a lábára lépnek, akik tuskó módon parkolnak, akik leverik a veséjét egy bevásárlószatyorral, akik bevágnak a sorban elé, akik ordítva telefonálnak az ordító zenét túlharsogva, az ön tarkóját viszont stabilan melegen tartva. El kell viselni, le kell nyelni, ugyanannyira részei ők is az ünnepi vásárlásnak, mint a koktélosvödrökkel vuhúzó holland lányok a magyar fesztiválokon, mégsem csak róluk mesélünk minden ismerősnek, miután hazamentünk és lemossuk a szigetes koszt magunkról. A bunkóság örök, szóval ezt nem lehet arra fogni, hogy olyan emberekről van szó, akik még sosem láttak egy jól működő nyugati társadalmat, aztán azt hiszik, hogy tök oké az orrunk elől elvinni az egyetlen pingvines nyakkendőt, amit a sarkkutató nagyapánknak szántunk. Vannak pillanatok, amikor meg kell ezt elégelni, bosszút kell forralni, vagy csak hangosan elégedetlenkedni. Ezek nem azok. Lehet, hogy van még pingvines mamusz valahol.
Felesleges szépíteni, a karácsonyi bevásárlásnak vannak olyan pillanatai, amikor az egész inkább egy túlélőtúrához hasonlít, mint egy ünnepi sopizáshoz. Fáj a lábunk, még mindig dübörög a Last Christmas, és még el kell caplatni a másik végébe, aztán vissza, mert addigra keresnek elő a raktárból valamit – kész katasztrófa. Ami csak akkor rosszabb, ha megszomjazunk közben, és már nincs az a Negro-mennyiség, ami el tudná feledtetni az érzést, hogy ha nem szerzünk vizet azonnal, el fogunk ájulni. Jó, most túlzok, de tényleg nagyon hasznos tud lenni egy pár decis üveg tele otthoni csapvízzel. Egyrész tudunk inni, ami ugye életszükséglet – ilyenkor érdemes elfelejteni a dugig teli mosdókat, és fantáziálni egy olyan világról, amiben társadalmilag elfogadott lenne Bear Grylls-ként meginni a saját pisinket nyilvános helyen, mert azzal egycsapásra több problémánk megoldódna. Másrészt pedig tuti lesz egy bunkó, aki ránklocsolja a kávéját, letüsszenti a kabátunkat, vagy csak ránkborítja a mézes termékbemutató tálcáját, teljesen véletlenül, ilyenkor meg jól jön valami, amivel le tudjuk mosni mások folyadékjait magunkról. Sőt, ha látunk valakit, aki kiszáradással küzd a rohamban, azt Piéta-ként a térdünkre fektethetjük, megitathatjuk, és már meg is van a karácsonyi jócselekedetünk.