Ülsz egy kocsmában, és mögötted egy egyre kapatosabb asztaltársaság tagjai olyanokat kiabálnak egymásnak, mint

Ne már, hihetetlen, hogy te is fasiszta vagy! Biztos voltam benne, hogy liberális vagy, ne csináld már!”

Aztán amikor a diszkrétnél már egy kicsit jobban fülelsz a beszélgetésükre, esetleg észrevétlenül kicsit közelebb tolod hozzájuk a székedet, elkezdenek arról beszélni, hogy hol van Hitler. És te még nem ittál annyit, hogy a vodkanarancsot okold.

Egy ilyen élmény hatására mindenki felfigyelne a Secret Hitler nevű társasjátékra, vagy legalábbis azok, akik nem veszik természetesnek az ilyen jellegű vitákat egy budapesti, belvárosi kocsmában még akkor sem, ha tagadhatatlanul közelednek a választások. És akkor feltűnik, hogy elég szokatlan módon egy teljesen ingyenes, a netről letölthető és otthon kinyomtatható játékról van szó, csak pár embert kell felhajtani hozzá. Még azt sem kell eldönteni, ki lesz Hitler, azt majd a sorsolás megoldja, aztán vagy kiderül, vagy nem.

Mert ez a Secret Hitler tétje: hogy sikerül-e időben likvidálni az 1930-as évek liberális német kormányába beavászkodó wannabe Führert, vagy legalább azt a pár rejtőzködő fasisztát, akik őt próbálják kancellárrá választatni. A történet szerint a játékosok elvileg egy liberális kormány kialakításán munkálkodnak, de néhány fasiszta kígyó betekergett a parlamentbe, hogy ezt megakadályozzák, persze a legnagyobb titokban és inkognitóban. Az elnökjelölt és a kancellárjelölt megválasztása vagy leszavazása után jöhet a törvények elfogadása, és ha sikerül öt liberális cikkely elfogadtatása, az ország virágba borul. Csakhogy egyrészt eleve jóval több fasisztoid javaslat került a kosárba, másrészt azok ráadásul még remek lehetőségeket is adnak az elnök kezébe. Például csak a fasiszta törvények teszik lehetővé, hogy megvizsgálják a politikusok titkos párttagkönyvét és így lefüleljék a sötétben megbúvó nácit, vagy éppen kivégezzék a nekik nem tetsző alakot.

És ez adja meg a játék pikáns ízeit. A politikai töltet nélkül nem lenne szó másról, mint egy történelmi keretbe helyezett, egyszerű gyilkosozásról – na nem mintha az ne lenne már magában is nagyon szórakoztató dolog: gyanakodni mindenkire, a játékosok döntései alapján kiderülő félinformációk és benyomások alapján nyomozni a (tömeg)gyilkos személye után. De a Secret Hitler tele van politikai fricskákkal, vagy mondhatjuk akár úgy is, tanulságokkal. Például, hogy a liberális demokrácia elméletben tök jó dolog, de a gyakorlatban azért elég csábítóak az autoriter rendelkezések, mert azok eléggé le tudják egyszerűsíteni az életet még akkor is – pontosabban épp azért –, ha erkölcsileg nem épp védhetőek. Mondjuk a játék szélsőséges példájával élve: egyszerűbb gyorsan kivégezni a gonosz politikust, mint bonyolult módon kiépíteni egy olyan társadalmat, amelyben úgysem rúghatna labdába.

Vagy ilyen tanulság még, hogy mennyire meg tud mérgezni mindent a bizalom hiánya. Ugyanis a játék első számú, fő szabálya, hogy

„A Secret Hitler rávett, hogy olyan átéléssel és alamuszi módon hazudjak a saját barátaimnak, hogy egy kicsit meggyőződtem arról, szociopata vagyok, de talán mostanra megbocsátottak nekem” – írta róla az egyik tesztelő a Kickstarteren.

Így pedig pont az van, mint az életben: hogy tisztességtelenül sokkal egyszerűbb boldogulni és sikereket elérni. Ez a játék pont emiatt több a gyilkosozásnál: vicces és alapvetően komolytalan eszközökkel ad lehetőséget a résztvevőknek, hogy az élet, a társadalmak és a politika legfontosabb filozófiai kérdésein agyaljanak, miközben egészen kicsiben neki magának is meg kell lépnie az életben már nagy lépéseket. Ha liberálisnak vallom magam, vállalom-e az elveimmel ellentétes viselkedést azért, hogy könnyebb helyzetbe kerüljek? Sőt, nem is csak én, hanem az egész társadalom: szentesíti a cél az eszközt a politikában? És ezek sokkal távolabbra vezető kérdések, mint hogy melyik csapat nyer a Secret Hitlerben.

Valószínűleg épp ezért is hozta létre a játékot Mike Boxleiter és Tommy Maranges 2016-ban, egy őrülten sikeres Kickstarter-kampány után: 14 millió forintnak megfelelő összeget akartak összekalapozni, ehelyett 390 milliót sikerült – nyilván ebből futja arra is, hogy mi ingyen játsszunk vele a világ másik végén. A két fejlesztő a játék honlapja alapján valójában persze nem a második világháborúról akart beszélni, hanem a mai amerikai kormányról, vagy bővebben nézve a mai világpolitikai folyamatokról. Ha ez másból nem lenne egyértelmű, akkor az azért segít a rádöbbenésben, hogy nemrég kiadtak egy kiegészítő csomagot a játékhoz, amelyben

És tényleg benne van a játékban ez a mellékíz. Hogy gondoljuk át: mostanra hetven év telt el a világháború óta, alig él már valaki, aki emlékszik arra, hogyan is fajult odáig a helyzet, aki pedig ma aktív politikus, biztosan nem ilyen. A történelemből pedig senki nem szeret igazán tanulni, szólások és közmondások ide vagy oda, szóval nem árt kicsit néha felfrissíteni, van-e iszonyú éles határ a demokratikus jogállamokban ideálisnak és mára már adottnak is tartott vezetési módszerek, meg az inkább a diktatúrákra jellemző, a közjó nevében mindenféle szabadságjogokat korlátozó intézkedések között? Vajon van-e a szabadelvű politikusoknak megfelelő eszköztára ahhoz, hogy garanciát biztosítsanak a számukra ideális államformák, berendezkedések megtartására? Egyáltalán fel lehet-e ismerni a nem éppen barátságos eszmék megjelenését, vagy azok belesimulnak a nagy egészbe, mint gyom az aljnövényzetbe?

Sokkal több a Secret Hitler egy csomó, A4-es papírlapokból béna kézügyességgel kivágott, fekete-fehér lapocskával játszott identitáskereső társasjátéknál, miközben ez a része is nagyon jól működik, már csak az „olyannal viccelünk, amivel nem illik” érzése miatt is. (Amit egyébként még tovább lehet fokozni, az egyik kolléga például cicás kártyákat használ identitáslapok helyett, de ha szerzünk egy csomó Hitlermacska fotót, akkor aztán tényleg mindent kihoztunk belőle, ami elképzelhető.) Politikai létkérdéseknek kezdőknek és középhaladóknak, lágersör melletti röhögésekhez, kocsmaverzióban is elérhetően – valami ilyesmi lehetne a Secret Hitler pontos műfajmeghatározása.

És a készítők a játék honlapján még arra is válaszolnak a gyakran feltett kérdések szekciójában, hogy mit csináljunk, ha szerintünk egyáltalán semmi vicces vagy menő nincs a fasizmusban. „Reklamálj a következő címen: President Donald J. Trump, 1600 Pennsylvania Ave NW, Washington, DC 20500, United States.”

Ára: Ingyen letölthető. A honlapról momentán nem rendelhető a színes, dobozos verzió, de az eBayen egy talán nem teljesen jogtisztán működő Hong Kong-i bolt ingyen házhoz szállítja 3900 forintért.

Kinek ajánljuk: Politikai hovatartozástól függetlenül mindenféle baráti társaságnak. Egyáltalán nem csak gamereknek, legénybúcsútól szombat esti buli előtti buliig mindenhol előkapható.

Hányan játszhatják: Minimum öten, maximum tízen, de a legjobb, ha van legalább hét ember.