Porko egy sámlin ült, és a feldíszített fát nézte. A falon megfakult naptár karácsony első napját mutatta. A képen egy család nézett szembe a jövővel. A férfiak öltönyben, nyakkendőben, a nők színes ruhában, a gyerekek felnőttként pózoltak szüleik lábánál. Idilli kép a múltból. Porko hitte, hogy a világ egykor ilyen lehetett.

– Már eleget bámultad, rakjunk tüzet! A naptár jó lesz gyújtósnak.

A hang Porko háta mögül szólt. Rekedtes, tompa tónusához kőszív tartozott, és Porko tudta, ha Valanon múlna, ez a fenyő már régen égne. Felaprítva, gyújtósnak, hasábnak. A nyers fa zsírként sercegne a tűzben, gyantája mézszerűen folyna.

– Ezzel soha – felelte Porko. – Ez az utolsó fenyő.

– Utolsó vagy első. Mindegyik ropogva ég.

Porko térdére tette fegyverét, úgy, hogy Valan jól lássa, és így szólt:

– Keress más éghetőt magadnak! – mondta, és hallotta, hogy Valan bosszúsan rugdossa a törmeléket.

A feldíszített fenyő olyan nyugalmat árasztott magából, hogy Porko és Valan megigézve bámulta. A tűleveles ágakra illesztett izzósor fénye megvilágította a szobát, már ami megmaradt belőle. Két fala helyén lyuk tátongott, a mennyezet fele eltűnt, odafönt a csillagok remegtek a fagyos télben. A szoba egy szétlőtt házhoz tartozott, a ház egy földig rombolt faluhoz, a falu egy felperzselt földhöz, a föld pedig egy bolygóhoz, amelyen egyetlen növény vagy állat sem maradt életben.

De a háború természete már csak ilyen. Élők és holtak lelkéből táplálkozik, és minél több a lélek, annál nagyobb étvággyal falatozik. Mocskos ujjal turkál sorsok között, és amikor elfogytak a gyöngék, és túljutott minden naivon, lecsap a bátrak közé, akik között megint sok a gyönge. Mert már ha csak a bátrak maradnak, mindegyik nem lehet ugyanannyira bátor.

Porko ezért sem hagyhatta, hogy ez a fenyő elégjen. Ha valami maradt még az emberiség alkonyán, ami arra emlékeztet, hogy egy időben ezen a bolygón olyanok is éltek, akik ma már megfoghatatlan dolgokban hittek, mint például megértés, figyelem, harmónia, szeretet, akkor ez a feldíszített fenyő ennek utolsó bizonyítéka.

– Indulnunk kell – szólt Valan.

Porko felállt, az űrhajóhoz mentek. Amikor felemelkedtek a kihalt bolygóról, úgy távolodtak felszínétől, hogy mindvégig lássák a karácsonyfát abban a szobában. Fénye egyre gyöngébben világított, mígnem egészen apró lett. Egyetlen vibráló ponttá változott, mint odakint a csillagok.

(Borítókép: Shutterstock)