Mert van, amikor az öröm is magányos.
Sándorról mindenki tudta, hogy rendes ember. Nem azért, mert a raktárban, ahol dolgozott, mindig időben felvette a munkát, feladatait pontosan elvégezte, hanem, mert a rendes embereken észre lehet venni, ha azok. Mindig figyelmesen hallgatott, ha hozzá beszéltek, és sosem fúrt senkit csak azért, ha valaki a munka könnyebb végét kereste.
Úgy tartotta, hogy az Isten mindenkibe éppen annyi emberséget rak, amennyivel elbír. Ha valaki mégis kevesellte, hát pipiskedett érte; ha meg sokallta, megtört a súlya alatt. Sándor szerencsésnek tartotta magát, hiánnyal és nehézséggel egyaránt elbírt, bár utóbbiból mintha túlságosan is sokkal találkozott volna. Vagy ő haladt azok felé, vagy azok érkeztek csőstül. De az is lehet, a Teremtő csak a huszadik századot szórta meg bőséges bánattal.
Sándor az egyik este nem ment haza. Másnap és harmadnap sem. Felesége megjárt minden irodát és hivatalt, de még a rendőrségen is csak azt választ kapta, hogy menjen szépen haza, ők majd foglalkoznak Sándor ügyével.
Napokkal később egy autó állt meg Sándorék háza előtt. Egy férfi lépdelt az ajtó felé, hosszú fekete bőrkabátjának szárai szárnyként csapkodtak mögötte. Egy leveket adott át az asszonynak, amiben az állt, hogy férjét a Belügyminisztérium Államvédelmi Hatósága az ilyen és ilyen számú rendelet 2. paragrafusa alapján rendőrhatósági őrizet alá vette, és az ország ellen irányuló demokráciaellenes szervezkedés miatt internálását elrendelte. A véghatározat ellen a belügyminiszternél lehet fellebbezni, de felesleges.
Ez utóbbit már a bőrkabátos mondta, majd könnyű léptekkel távozott.
Évek tapadtak egymáshoz, szűkös esztendők, és Sándorról csak annyit lehetett tudni, hogy valahol valamilyen táborban van. Majd egy napon, advent idején, kopogtak. Az asszony nyitott ajtót. A küszöbön Sándor állt, soványan, megtörten. Szeméből az éj sötétje sütött.
„Hoztam kenyeret” – szólt, és a hóna alól egy veknit húzott elő. Mást nem mondott, és utána sem beszélt egyetlen szóval sem arról, mi történt azon a napon, a következő években, amikor elvitték, és fogva tartották. A fény csak karácsony estére tért vissza a szemébe. Akkor mintha el is mosolyodott volna, de lehet, csak a gyertyák fényének árnyéka remegett arcán.
(Borítókép: Tara Greenbaum / Getty Images Hungary)