Nem is emlékszem olyan karácsonyra gyerekkoromból, hogy ne hullott volna már le az első hó, mire eljött karácsony ünnepe. A hó letapadt az útra, még láthattam, hogy siklik rajta a hatalmas szán, amit lovak húztak. Az ereszről lógó jégcsapok gyönyörűek voltak, törtünk belőlük, kóstoltuk, fel sem merült bennünk, hogy savas lehet, vagy bármi bajunk lehet tőlük.

A „szovjet” határ szélén nőttem fel, egy málenykij robottal, téeszesítéssel megtört családok lakta kis faluban. A Tótvég híres szülötte miatt senki nem volt büszke a falunkra. Ez a magas rangú pártember állítólag elintézett néhány fejlesztést a falunak, az egyik valami közmű volt, talán vízelvezető árok. Az ünnepélyes átadásra meghívták, a nagy hatalmú ember meg is jelent.

A falu elöljárói fel akarták használni az alkalmat, hogy segítsenek kiszabadítani a tömlöcből az ártatlanul elítélt helyi gazdát, H. Pista bácsit. A kuláklistára rakott földművest azzal gyanúsították meg, hogy felgyújtotta a téesz szénáját. Állítólag halálra ítélték, de az ítéletet nem hajtották végre, életfogytiglanra változtatták.

A gazda kislányát is szerepeltették a pártember kedvéért összeállított műsorban, és valahogy úgy intézték, hogy a gyerek a nagy ember közelébe kerüljön az eszem-iszomnál, hogy az ügyesen szereplő, kiemelten megdicsért kislány elmondhassa a nagy embernek a kívánságát: engedjék már haza az édesapját, hiszen nem is ő gyújtotta fel azt a szénát, ő ilyet sose tenne, hanem a Harhály Jóska volt, aki már le is ülte érte a büntetését, ő már itthon is van.

Az emberek csöndben, maguk elé meredve hallgatták a borzalmas történeteket. Az öreg olyan rossz egészségi állapotban került haza, hogy pár év múlva meghalt.

Azok a karácsonyok ott, a Kárpátalja Magyarországnak meghagyott csonkaberegi részén nem voltak túl vidámak. Enni persze mindig volt mit. Bőségesen. December elején, ahogy bejöttek az első fagyok, a karácsonyra is készülődve apám mindig levágott egy disznót. A füstölt sódarból meg a kolbászból maradt februárig, akkor vágott még egyet, hogy még ki tudjon fagyni a füstölt hús – hűtőszekrényünk nem volt. Mindig frissen főzött ételt ettünk, a maradék ment az állatoknak.

Amúgy szegények voltunk, mint majdnem mindenki, akinek elvették a földjét, de a felhalmozott tudás a gazdálkodásról elég jó életet biztosított a megmaradt hatalmas kerttel, gyümölcsössel, háziállatokkal.

Annak a kicsi falunak még azokban az ínséges időkben is volt saját református papja és katolikus plébánosa, ami nagyon sokat jelentett a falu életében. A családok karácsonyi ünnepe – néhány hirtelen-kommunistává lett ember családját leszámítva – szorosan kötődött a templomi istentiszteletekhez, misékhez.

Karácsonykor az ajándékozás nálunk nem volt szokás. Apám azt inkább a vásárokkal kötötte össze, amikor jó áron sikerült eladni egy bikaborjút vagy néhány disznót, akkor bőkezű volt. Egyszer azt kértem, hozzon nekem piros pettyes labdát. Minden méretben vett egyet, mert nem tudta, milyet szeretnék.

A karácsonyfát viszont gazdagon telerakták mindenféle finomsággal. A szaloncukor ugyan ehetetlen, kemény, beazonosíthatatlan édesség volt, ezért kifejezetten örültem, hogy a papírjait az egyik évben nem dobták ki apámék, hanem savanyú cukorkát csomagoltak bele. De azért került a fára mindenféle ehető finomság, nápolyiszelet, Mikulás-csoki, szalonnahéjjal fényesített piros alma az ezüstszínű sztaniolba csomagolt diók mellé. A csíptetős tartókban valódi gyertyák álltak, és rengeteg csillagszóró. A csillagszóróknak jobban örültem, mint a karácsonyi édességeknek.

A mi karácsonyfánk tetejére egy rézcsengő került. Apám lovainak, Csillagnak és Madárnak a díszkengyeléhez tartozott. A lovakat is be kellett adni a téeszcsébe.

Mindent elvettek apámtól, amiért gyerekkorától kezdve majd két évtizeden át keményen megdolgozott. Nem maradt más, csak az a szép rézcsengettyű. Miután felöltöztették anyámmal a fát, apám a fát és az ajtó kilincsét összekötötte egy madzaggal, és ahogy én benyitottam, a fán megszólalt a csengő.

Aztán meghagytak abban a hitben, hogy Jézust, aki a gyönyörű, minden jóval telerakott fát hozta nekem, a csengőszóval én riasztottam el.

A hatvanas években még házról házra jártak a betlehemesek is, a szomszéd faluból jöttek, Tarpáról. Rigmusokban mondták el Jézus születésének történetét, nagyon röviden, hogy minél több helyre tudjanak eljutni. Apám mindig behívta őket. Megilletődve figyeltem az idegenek jelmezes előadását a tisztaszobában.

Szenteste két dalárda is járta a falut, a katolikusoké és a reformátusoké. Karácsonyi énekeket adtak elő minden ablak alatt, adományt is gyűjtöttek a kántálással egy időben a gyülekezetüknek, ez nagyon szép hagyomány, hiszen a beregi atyafiak ezen a napon egymás gyülekezetét is támogatták.

Borítókép: ADOMÁNYOZÓ: Buvári Ágnes SZERZŐ: dr. Buvári András / Fortepan