„– Jó a gyermekeknek. Ők mindenben hihetnek – folytatta ijedten A. Winter. – A nagyszüleim Mikuláskor selyemcukrot helyeztek el a cipőmben, az ablakpárkányon. De kérdem én: mit tesznek a felnőttek cipőjébe? Sámfát! – felelte dühösen Pepita Ofélia.”
Így adott Rejtő Jenő egyfajta választ Piszkos Fred közbelép című örökbecsűjében arra a kérdésre, ami kiskoromban bennem is gyakran felmerült a Mikulással kapcsolatban. A program évente ugyanaz volt december hatodikán: este cipőpucolás, aztán kitenni az ablakba a fényesre glancolt lábbeliket – lehetőleg csizmát, mert abba több fér –, reggel meg futni a nagyszobába, hogy kiderüljön, mit is hozott a Mikulás.
Többnyire diót, narancsot, csokit tömött a cipőkbe. De miért pont oda?
Az ablaknak akkor még volt külső és belső szárnya, a kettő között várakoztak a cipők. Ha kintről ki is nyitotta valahogy őket, milyen trükkel csukta vissza mind a négy ablakszárnyat az a kövér Mikulás bácsi, miután beletömködte a szaloncukrot a dorkómba?
Mert, ha mindkét szárnyat, tehát a külsőt és a belsőt kinyitja, hogy kimásszon, akkor kintről kell valahogy becsuknia azokat, de akkor az egész hóbelevanc cipőstül, csokimikulásostul, arany virgácsostul kiesne az ablakon.
Nem értettem. Ha meg másutt jön be, mondjuk az ajtón, minek ez a trükk az ablakkal? Kéményről nálunk szó sem eshetett, mert parapet konvektoraink voltak.
Amikor kicsit fellazult a szigorú ceremoniális rend, már az ablak alatt is felsorakoztathattuk a cipőinket, papucsainkat, hogy pakolhasson a Miku, pedig már feladtam, hogy választ kapok az ablak problémára.
A felnőttek ajándékával kapcsolatban felmerülő kérdéseimre már utaltam. Karácsonykor nekik is jár azért valami, de a Mikulás csak a gyerekeket kényezteti. Ez már akkor sem tűnt igazságosnak, hiszen okos kisfiú voltam, és hamar megértettem, hogy a fiatalság mulandó.
– Tavaly elsőbe jártam, idén másodikba, és ez így megy egy csomó ideig. Nyilván valamikor én is felnőtt leszek, fogalmam sincs, hogyan és mikor, de akkor majd én se kapok? – vettem számba a jövendőt.
Szerencse, akkor még nem olvastam Günter Grass Bádogdobját, melyben a kis OsKar Matzerath nagyjából ilyen idős korában dönti el, hogy nem nő tovább, mert semmi vonzót nem látott a felnőttek világában.
Már nem emlékszem, mikor derült fény a csúf igazságra, hogy a Mikulás szakálla vatta, és eszébe se jut egyenként is meglátogatni a gyerekeket, miután apukám és anyukám munkahelyén is letudta a vállalati dolgozók gyerekeinek szánt egyenzacskók kiosztását. Azt hiszem nem rázhatott meg túlságosan a dolog, a lényeg úgyis a Jézuska volt, karácsonyfával, angyalokkal a mennyből és igazi ajándékokkal. Benne még ma is hiszek.
(Borítókép: Shutterstock)