Voltak évek, amikor karácsonyra még fenyőt vásároltunk. Bárhová mentünk is, az árusok úgy pakolták a tűlevelűeket, hogy az első sorban a délceg szépségek feszítettek, a másodikban álltak a lombosak, a legvégén pedig, valahol hátul mint csikók a mesebeli szemétdombon árválkodtak a csúnyácskák.

A megtörtek, a féloldalasak, a felül terebélyesek, a menthetetlenül ferdék.

Még szerencse, hogy gyerekkorunkban sok mesét mondtak nekünk, sok történetet hallottunk arról, hogy a sovány csikók valójában parazsat esznek, és ha jól bánunk velük, táltos paripává változnak, így magunk mögött hagyva a kivágott rengetegek sorát felfedeztük az elárvult fenyők szépségét.

Abban az évben rátaláltunk a világ alighanem legmagányosabb fenyőjére. Állni sem tudott, eldőlve pihent a silányok között. Éppen úgy, mint a Nap Jules Laforgue Közelítő tél című versében (fordító: Jékely Zoltán):

Ma este gethes Nap hever a dombtetőn,

rekettye közt, féloldalára dűlve, senyvedőn,

s fehéren, mint egy szertelottyant nyálcafat

valami sárgálló rekettye-almon,

úgy fekszik ott rossz köpenyén a Nap

az őszi halmon.

Ezt a fát vittük haza. Csenevész volt, aprócska, tikkadt tűleveleivel folyton a földre mutatott, mintha csak tudta volna, mert tudta, hogy a fák egy ideig még élnek, miután törzsüket kettévágták. Ereikben a folyadék, amíg végleg ki nem szárad, megpróbálja életre kelteni a halottnak hitt testet. Megfelelő környezetben, tápláléktól teli talajban talán újból erőre kapnak.

De ez a fa már nem tudott élni. Talpba faragtuk, felöltöztettük, ágait pompázatos díszekkel raktuk tele. Így búcsúzott, ünnepi fényben a világtól.

Vízkeresztkor megszabadítottuk díszeitől, gyönge, kiszáradt testéből pedig parázs lett, de olyan, hogy abból csak mesebéli csikók vacsorálhattak.

(Borítókép: Képünk illusztráció! Fotó: bob van den berg photography / Getty Images Hungary)