Olykor az sem baj, ha a karácsony korábban érkezik.
Ezt a történetet azért mesélem el, mert ismertem egy embert, aki a pillanatok rezdülésében látta a boldogságot. Bolondnak nézték, pedig Ármin csak bolondos volt, valahogyan mindig mindent összekevert. Dátumokat, házszámokat, kulcsokat és kilincseket, olykor női neveket, de az emberek csak legyintettek rá. Úgy vélték, kinek szél süvít a fejében, annak szavaiban sincs értelem, nevetve súgtak össze háta mögött, ha sietős lépteivel elviharzott mellettük. Kabátjának szárai szárnyként csapkodtak.
A boltos egyszer azt mondta, ez a férfi nem is ember, hanem az alvilágból kiszabadult, hazautat nem találó lélek, és attól fogva Árminra legtöbben csak túlvilági lényként tekintettek.
Mi más is lehetett volna szegény. Érdekelte is őt a földi valóság. Egyszer, amikor az évszakok még rendesen egymásba bújtak, és az ősz már novemberben télnek öltözött, Ármin kinyargalt az erdőgazdasághoz, és a néhány éve elültetett fenyők közül kiválasztott magának egy formás darabot. A fácska nem nőtt nagyra, ahhoz kevés évet élt még, de határozottan magában hordozta egy leendő karácsonyfa minden tulajdonságát. Alsó ágai hosszúra nyúltak, tetején bojtféle gyantacsomó billegett, úgy egészében, gyökerétől elválasztva éppen befért Ármin hóna alá.
Az emberek érdeklődve nézték a férfit, aki arcán éteri boldogsággal haladt a templom felé, talpa alatt friss hó ropogott, majd miután elért a kocsmához, a fácskát az italmérés oldalához támasztotta, és belépett a félhomályba. Odabent világos volt, de aki lépte már át kocsmába nyíló ajtó küszöbét, az tudja, hogy az ember szeme ilyenkor önkéntelenül résre húzódik, az pedig olyan, mintha valaki lejjebb tekerné a világítást.
– Ármin – szólt a csapos –, mondjad már meg nekem szépen, minek neked ez a fácska? Még élhetett volna.
Ármin homlokát ráncolta. Látszott rajta, nem érti, mi baj lenne itt a fával.
– Karácsony van – felelte tömören, és kért egy szörpöt. Pálinkát nem mert, mert tudta, attól szétszaladnak amúgy is szertefutó gondolatai.
– Ember, novembert írunk! – nevetett a csapos. – Hol van még a karácsony?
– Hol? – szaladt ki Ármin szájából a szó. Megvakarta fejét. – Reggel, amikor felkeltem, meleg ruhát kerestem a szekrényben. A pulóverek között találtam egy naptárt.
– Milyen naptárt?
– Ünnepélyeset. Az volt ráírva, december 24., Ádám és Éva napja. Szétnézem a szobában, és láttam, nekem még nincs is fám. Gondoltam, szerzek egyet.
– Nincs baj, Ármin – dünnyögte a csapos, és megküldte a szörpöt némi szódával. – Eljön majd az ünnepek ideje is. A hó már leesett.
Ármin szótlanul ivott. Kért még egy pohárral, majd fizetett. Odakint idegenkedve nézte a fenyőt. A ház falához dőlve éppen úgy nézett ki, mintha ebben a faluban még a fenyők is megfáradnának a gyönge napsütéstől. De ha már így alakult, gondolta Ármin, ez az ünnep idén kicsit más lesz.
Megragadta a fácskát, hazavitte, és ahogy karácsonykor illik, feldíszítve a szoba közepére állította.
Miután végzett, lehuppant a székre, és a rátelepedő este magányában elénekelte a Csendes éj című dalt. Erre emlékezett. A szövegét olykor dúdolta, s mire a dalocska végére ért, szívébe nyugalom költözött. Nem is bánta, hogy nála idén korábban érkezett a karácsony.
Borítókép: MTI Fotós: Balogh Zoltán