De ha mégis, emléke egy életre szól.
Erősen szubjektív az emlékezetünk. Bezzeg az én időmben, amikor gyerek voltam, akkora a tél tél volt, a nyár pedig nyár. Karácsonykor pedig esett a hó.
Statisztikák nem éppen erről árulkodnak. Átlagosan minden harmadik évben esik valamennyi hó karácsonykor. Magasabb helyeken, hidegebb hegyvidéken ennél többször. De nem érdemes számonkérni a természettől a fehér karácsonyt ebben az égövben, egyáltalán nem általános errefelé.
Extázisban vártuk a havat minden télen, a hó mágikus hatást gyakorolt ránk. Ha hullani kezdett, izgatottan néztük a hóesést, nem tudtunk betelni vele. A karácsony már eleve felfokozott élmény volt, a várakozással, a családi együttléttel, a meleg hangulattal. A fehérség minderre rátett egy hatalmas hólapáttal. A friss hó ropogása, a mindent egységessé tevő fehér lepel varázslatos látványt nyújt. Még egy szürke lakótelep, lepusztult ipari táj vagy egy roncstelep is mesebelivé tájjá avanzsál ilyenkor.
Nem beszélve a játszótérről, kertről vagy erdőről.
Megelevenedik a képzelet, valami meleg, intenzív, szeretettel teli érzés árad szét bennünk.
Ilyen lehet az őseredeti, felszabadult, szárnyaló világunk, amit gyerekként még jó párszor átélünk. Azonnal szaladnánk ki a hóesésbe, kacagva gyúrnánk a havat, építenénk hóembert. Szomorú arcot ritkán látni a friss havon. Valami mélyen lévő, igaz hangulatot ébreszt fel bennünk.
Arra megyünk, ahol nincsenek még lábnyomok. Valamiért szeretünk havat törni, nyomot hagyni, elégedetten nézzük a szűz hófelszín feltörését. Kapásból fekszünk a hóba, gyerekként mindent lehet, nincsenek még tanított korlátok. Hóangyal, hókóstolás, szánkózás. A legkisebb domb is megtelik ilyenkor, öt másodpercnyi csúszás eufóriájára percekig készülünk. Dombra újra fel, sorban állás, és nincs megállás, végtelenszer képesek vagyunk csúszni, na még egyet, aztán mehetünk. Csak még egy utolsót...
Fehér karácsonyok másnapján megtelnek a parkok, ilyenkor nem lehet ellenállni a gyerekek kérésének, csillogó szemmel, kipirult arccal kiabáljuk a lihegő apának: gyorsabban, még gyorsabban, most egy éles kanyart! Ha nincs szánkó, jó egy nagyobb bevásárlótáska, jól csúszik az is.
A boldog hócsatában csak idő kérdése, mikor tör föl a sírás, egy keményebbre gyúrt hógolyó előbb-utóbb arcon landol. Aztán pár perc, és minden megy tovább. A ruhák ronggyá ázva, de nem fázunk. Nincs időnk erre. Kesztyű sem kell feltétlenül, hamar hozzászokunk a hideg hókristályokhoz.
Kár, hogy csak ritkán adatik meg ez az élmény karácsonykor. Emlékeimben élénken él a szánkó talpának fémes hangja, amit a hófoltos járda száraz aszfaltja ad ki magából. A szánkó lelassul, majd újra suhanni kezd finom surrogással a következő hófolton. Kissé csalódottan próbálunk egybefüggő hófoltokat találni, a varázs megtörik, és szomorúság lopózik a várakozással teli izgalomba.
Olyan érzés ez, mint a tavaszi hóolvadáskor a búcsú. Többször meggyúrtam az utolsó hógolyómat, és tettem be emléknek a mélyhűtőbe. Megőrizni a gazdag, különös melegséget, hogy elővehessem bármikor, és újraélhessem a fehér karácsony bűvöletét.
Kár, hogy a hógolyó ilyenkorra már egy kerek jégdarab csupán.
(Borítókép: Fenyőfát visz egy férfi Budapesten, a behavazott Széchenyi rakparton 2018. december 15-én. Fotó: Koszticsák Szilárd / MTI)