Minden cég történetében van legalább egy, azaz egy emlékezetes karácsony, amit addig mesélnek, amíg van ember, aki emlékszik rá. A Mount Pont – a békesség kedvéért nevezzük így – informatikai cég karácsonyi partit adott dolgozóinak. Kibérelte az egyik csilivili hotel kistermét, berendezték ahogy kell, állófogadáshoz, körasztalokkal, kis pódiummal, az ajtó elé pedig a biztonság kedvéért azt a táblát is kitették, hogy melyik cég zár itt évet.

Valamilyen Áront – a békesség kedvéért nevezzük így – aznap nevezték ki az egyik húsipari cég osztályvezetőjévé, és erre a nagy örömre a kollégáival bontott néhány üveg pezsgőt, majd abban maradtak, hogy az ünneplést az esti céges partin folytatják.

Azt a partit történetesen ugyanannak a hotelnek egy másik, szomszédos kistermében rendezték, és Áron kissé kapatosan érkezett az eseményre.

Erőtől duzzadó mellkassal nyitott be a Mount Pont karácsonyi partijára, és azzal a lendülettel besorolt az egyik pezsgőspoharakkal megrakott asztal mellé.

Vigyorogva nézett körbe, és jókedvének az sem szegte kedvét, hogy egyetlen arcot sem tudott azonosítani. Gondolta, mindenkit azért mégsem ismerhet a cégnél. Ezek itt biztosan a háeresek, vagy pénzügyesek, és még azt is megállapította, miután hosszan szemezett egy érett barna tekintetű hölggyel, hogy többször kellene átjárni az üzemeltetésre.

A pódiumon egy férfi arról beszélt, hogy ebben az évben is, meg hogy növekedés, és hogy az ügyfeleknél nincsen fontosabban, s hogyha az eladási mutatók jövőre is ilyen szépen, akkor stabil lábakon, kollégákkal, partnerekkel, de most ünnep van, és emeljük poharunkat, mert köszönet minden munkatársnak, és ha valaki szólni szeretne, most tegye, egymás között vagyunk, a vélemény fontos, annál talán csak a szeretet fontosabb.

Áron leküldött egy pohár pezsgőt, egy másik poharat magához ragadott. Úgy érezte, neki itt ma fel kell szólalnia. Friss osztályvezetőként szinte kötelessége. Miután fellépett a pódiumra, barátságosan vállba veregette az előtte álló tök ismeretlen fazont, kezéből kivette a mikrofont, és kicsit bekönnyezve az arcába ömlő reflektorok fényétől, így szólt:

És hosszan beszélt húsokról, ezrével leölt libákról, a feldolgozóipar fontosságáról, és arról, hogy a higiénia milyen fontos egy olyan üzemben, ahol a padlón vér folyik, de azon lesz, hogy az osztály, amit rábíztak, megbirkózzon a nehézségekkel. Egyszer még ki is mutatott a fényből, mert úgy látta, mintha az egyik alvezér sziluettje bontakozott volna ki a félhomályból, és azt mondta, ilyen emberekre van szükség, aki hentesből, mit hentesből, mészárosból küzdötte fel magát, majd megköszönte a figyelmet, a bizalmat, és kilépett a fényből.

Néma csendben haladt az asztalok között, de ő tapsot hallott, ovációt, majd megállt az érett barna tekintetű szépség előtt, és így szólt:

Kisasszony, megtisztelne azzal, ha ma este beírna a táncrendjébe.

Majd a poharat az asztalra tette, kilépett a teremből, és a mosdóba sietett. 

Amikor visszatért, a terem már fényárban úszott. Áron még életében nem látott ennyi ismeretlen alakot. Hoppá, mondta, miután felismerte, rossz terembe lépett, és éppen távozott volna, amikor egy női kéz megérintette a karját.

És mi lesz a tánccal, az elsőt magának ígértem.

Az ismeretlen nő mosolyogva nézett rá, barna szeméből nyugalom áradt, és Áron úgy érezte magát, mint aki elveszett egy másik univerzumban.

Aznap este informatikusok és húsipari dolgozók, miután a termeket összenyitották, egymással vegyülve búcsúztatták az évet. Gigabájtok és libamájak árnyékában ropták a táncot, és ha a két cég profilja nem állt volna olyan távol egymástól, akkor talán fúzióra is léptek volna.

De ez akkor, abban az évben, csak Áron és az érett barna tekintetű szépség között teljesedett be.

Még ma is együtt élnek, ha azóta el nem váltak.