Van ez az angol film, a Love Actually (2003), amit a magyarok Igazából szerelem címen ismernek, és szeretnek. Abban van egy jelenet, amikor közeledve a karácsonyhoz Mark (Andrew Lincoln) becsönget barátjához, Peterhez (Chiwetel Ejiofor), s mindezt azért teszi, mert halálosan szerelmes Julietbe (Keira Knightley), Peter feleségébe.

És ekkor láthatjuk a filmtörténet egyik legromantikusabb szerelmi vallomását. Az ajtót Juliet nyitja ki, Mark pedig megkéri őt, hogy mondja azt a háttérben érdeklődő férjének, hogy csak karácsonyi énekesek jöttek. Mark bekapcsol egy magnót, szól a Csendes éj, majd némán, táblákra írt szavakkal és képekkel szerelmet vall.

Többet ennél nem akar, titkát elárulta, most már mehet, semmi dolga mások boldogságával, s főként nem saját boldogtalanságával.

Nos, egyik jóbarátunk, aki pontosan ugyanebben a cipőben járt, mint Mark, vagyis halálosan szerelmes volt egyik közös ismerősünk – akkor még – barátnőjébe, elhatározta, hogy kölcsönveszi filmbéli sorstársának ötlelét. Vett néhány hatalmas kartonlapot, vastag filccel felírt rá mindent, amit csak érzett, szeretett volna, s még azt is, amit amúgy soha nem merne kimondani. De úgy volt vele, ugye, hogy

Különben is, egy szerelmes férfi többnyire hasonlatos ahhoz a vak lóhoz, aki folyton a falnak szalad, de a ló legalább vakon is bátor. Ez a srác pedig csak szerelmes volt. Menthetetlenül. Reménytelenül.

Még hordozható magnót is szerzett, CD-re kiírta a Csendes éj csengős verzióját, kórusosat, háttérben szimfonikus zenekarral, és amikor leszállt az est, az utca elnéptelenedett, odaállt barátja háza elé.

Eddig, végül is, minden stimmelt. Előkészület, karton, magnó, romantika. Barátunk csupán egyvalamivel nem számolt. A forgatókönyvírókkal. Azok ugyanis az Igazából szerelemben úgy vitték a történet menetét, hogy Peter nem nyit ajtót, inkább a tévében néz valamit, így a küszöbön álló Juliet egyre erősebb felismeréssel döbben rá arra, hogy Mark sosem azért viselkedik vele hűvösen, mert a férje miatta nem lóg vele annyit, hanem mert Mark szerelmes belé. Csak mindezt Peter miatt soha nem mutatta ki. Nem mutathatta.

Ám amikor az ember fia nem számol a forgatókönyvek dramaturgiai felépítményének fontosságával, éppen úgy jár, ahogyan a barátunk. Állt a ház előtt, csöngetett, és nem a nő, hanem a férfi nyitott ajtót.

Az élet forgatókönyve innentől kezdve a szokásos péntek esti.

– Szevasz, Karesz! Hát te?

– Öööö, izé... Szevasz, Géza!... Erre jártam, gondoltam, bedobhatnánk egy sört.

És Karesz, hóna alatt teleírt kartonokkal, full cédés karácsonyi dalostul megvárta, amíg Géza felkapta kabátját, cipőjét befűzte, és még a következő párbeszédet is végighallgatta.

– Drágám, elugrok egy sörre Karesszal, majd jövök!

– Menjetek – hallatszott a házból –, úgyis vasalnom kell! Kareszt puszilom.

És Karesz, az arcán gyulladó lángrózsákkal megsemmisülten caplatott Géza mellett, mögött, s végül nem egy sört ittak, nem is kettőt, de Karesz úgy érezte, hogy gyógyszer ez a lelkének, karácsonyi orvosság. Azért pedig külön hálát érzett, hogy Géza egyszer sem kérdezett rá arra, minek cipeli magával a magnót, meg azokat a böhöm nagy kartonlapokat.