Minden családnál más a szokás, hogy a szülők mikor vegyék meg a gyereknek az ajándékot. Főleg úgy nem egyszerű, ha mindjárt két fiúnak kell örömöt szerezni.
Azon az őszön a naptár még a múlt századi évszámok között lapozott, és ki tudja miért – ma úgy mondjuk, hogy történelmileg így alakult –, apám és anyám már november elején betárazta a karácsonyfa alá való ajándékot. Az ok egyszerű volt: a műanyag katonánkat tankokkal, lövegekkel, kilőhető rakétákkal akkor dobták piacra.
Mondván: a karácsonyi kínálatot időben meg kell teremteni.
Ez a gazdasági teremtésizé pedig olyannyira jól sikerült, hogy még mindig november elejét írtuk, amikor a szüleim az utolsó szettek egyikét vásárolták meg. Szerencséjükre sokdarabos játékról volt szó, rakásnyi katonával, technikai kiegészítővel. Nem annyira szerencséjükre viszont ezzel nem kis gondot vettek a nyakukba. S hogy miért? Mert, mint utólag megtudtuk – és ezt alighanem minden felnőtt tudja, akinek van gyereke, legalább kettő –, egy testvérpárnak ha nem is sosem, de nem feltétlenül szabad közös ajándékot venni.
Merthogy amin osztozni kell, az testvérek között sosem történik egyszerűen.
S bár apám boldog volt, hogy rátalált a majdnem tökéletes ajándékra, karácsony előtt nem kicsi gyomorgörccsel csomagolta, masnizta s tette a fa alá. Az arcára kiülő elképedésre még ma is emlékszem, amikor szenteste a bátyámmal kibontottuk a közös ajándékot. Apám szemében a boldogság és az értetlenség fénye csillogott, mert azt látta, hogy két fia – se szó, se veszekedés – két zászlóaljra osztotta a hadosztályt, mindegyikbe jutott háromrajnyi katona, tank, aknavető, teherautó és rakétákat kilövő állomás. A játékba pedig annyira belemelegedtünk, hogy anyánk hiába szólogatott, a megterített asztalhoz is elfelejtettünk odaülni.
Szüleink nem értették, hogyan lettünk mi ilyen jó testvérek. Sok mindenre gondoltak:
Mi persze tudtuk, e karácsonyi nyugalom csakis annak köszönhető, hogy miután az ajándék még november elején hazakerült, és apám – gondolta – gondosan eldugta előlünk, a szüleink az egyik este elmentek vendégségbe. Mi pedig, jó fiúk lévén, azonnal birtokba vettük a lakást.
Bújócskáztunk. És ha már bújócskáztunk, felfedeztük az eldugott ajándékot. Akkor még persze nem tudtuk, hogy ez lesz a karácsonyi ajándék, csupán reméltük. Akkor, abban a pillanatban mi csak egy komplett műanyag hadosztályt láttunk magunk előtt – amit annak rendje és módja szerint birtokba is vettünk. Előbb, persze, alaposan összevesztünk a talpas katonákon, és nem kevés időbe telt, mire mindegyik darabját igazságosan elosztottuk. Miután kijátszottuk magunkat, mindent szépen visszacsomagoltunk.
És vártunk, hogy eljöjjön a karácsony.
Életünk talán egyik leghosszabb várakozása volt. Azon a télen az advent lassan vánszorgott, a Télapó szaloncukra sem volt édes, ám amikor december 24-én este kibontottuk az ajándékot, a katonáknak éppen úgy örültünk, mint novemberben, amikor bújócska közben, a gardrób mélyén pihenő bőröndök mögött rájuk találtunk.